13.fejezet

Nem tudtam mit válaszoljak Abinának.  Szerettem volna ott maradni vele. Tényleg. De volt valami, ami visszahúzott, ami nem engedte, hogy feladjam. Abina látta rajtam, hogy nem tudok dönteni és láthatólag megsajnált.
- Rendben. Akkor még ne beszéljünk erről, még sok időnk van. Bármikor dönthetsz úgy, hogy visszamész. De előtte várom a kérdéseket- Tudtam, hogy ezt csak azért mondja, hogy még ne kelljen döntenem és ezért mérhetetlenül hálás voltam neki.
- Ki az a Föld Lánya?- ezt majdnem elfelejtettem. Úgy döntöttem, hogy az első beszélgetésünket elevenítem fel.
- Ő védi az embereket. A föld jelképesen az embert jelenti. Emlékszel?  Az ember nem tud élni szárazföld nélkül. A 3 törzs ma már nem csak egymással harcol. Vannak páran közülük, akik vissza akarják szerezni a világot. Úgy szeretnék az embert eltüntetni a földről, hogy a száraz földet tüntetik el De ez nem fog sikerülni nekik.- nyugtatott meg. Nem tudom milyen színt ölthetett az arcom, de biztos, hogy nem volt valami szép látvány, mert a testvérem nem folytatta tovább a beszámolót. Nem  voltam biztos benne, hogy elhiszem azt, amit mondott. 
- De ha nincsenek veszélyben az emberek, akkor miért kell megvédeni őket?- kérdeztem. És reménykedtem, hogy bevallja, nincsen is veszélyben az emberiség és  csak viccelt. 
- Azért mert mi tudjuk, hogy lehetetlen az embereket eltüntetni, még attól  néhány ember a 3 törzsből nem olyan okos, mint mi és ők még próbálkoznak. De soha nem fog sikerülni, mert te ott leszel és megvéded az embereket- próbált megnyugtatni, de engem még jobban megrémített. 
- Most én vagyok a Föld Lánya?- kérdeztem aggódva. Nem akartam bevallani neki, de nem akartam én, lenni a Föld Lánya, egyszerűen nem akartam vissza menni és az embereket megvédeni, amikor még magamat sem tudom.
- Hát, ha  tényleg visszamész akkor igen te vagy a Föld Lánya- válaszolta Abina.  Ő ezt úgy mondta, mint valami kitüntetés és nem úgy, mint egy balszerencsét. Pedig én inkább az utóbbihoz társítottam ezt az információt.  Nem akartam megbántani Abinát azzal, hogy megmondom neki, ez nekem nem kiváltság.
- És mi a dolgom? Úgy értem mi lesz a dolgom?- kérdeztem, mert tényleg kíváncsi voltam rá mi lesz a dolgom. Abinát látszólag felvidította, hogy elfogadtam én leszek a Föld Lánya.
- Hát,  több Föld Lánya is van a földön. A legtöbben egy kis ember csoportot kapnak, akiket védeniük kell. Nem az összes embert kell megvédeni csak a legfontosabbakat. Tudod, nem csak mi vagyunk ilyen különös lények. Az emberek közül  is vannak, akik majdnem olyan különösek, mint mi- beszélt tovább Abina. Ezt nem teljesen értettem, de nem akartam tovább feszegetni ezt a témát, mert féltem, hogy olyat is megtudok, amit nem igazán szeretnék tudni.
- És mi az a Szellemvilág?- kérdezgettem tovább.
- Nos, néhányan a  3 törzsből úgy hiszi, ők túl  tiszták ahhoz, hogy megöljék azokat, akiket védünk, ezért a Szellemvilágból hívnak gyilkosokat, hogy végezzenek velük. -mondta Abina.
- de hát folyamatosan egymást öldöklik, de ahhoz túl „tiszták” hogy egy embert megöljenek?-kérdeztem  Abinától megrökönyödve.  Ezt nehéz volt el hinni. 
- Akkor visszamész?-kérdezte vissza kanyarodva az első témához Abina.
- Ne-nem tudom. Én itt akarok maradni. Veled. De valami vissza húzz- nem tudtam miért mentegetőztem, de valamiért féltem, hogy megbántom azzal, hogy vissza megyek mert még emlékeztem rá, hogy mikor először merült fel, hogy itt maradok, hogy felvidult a arca.
- Hé! Semmi baj. Nekem jó ez így. Majd minden nap jössz és meglátogatsz- mondta  vidáman. Ezzel én is meg voltam elégedve. Szinte mér örömmel kiáltottam fel.
-Vissza  megyek!
- Igen visszamész!-kiáltott fel ő is. Valahogy megkönnyebbültem.   Rögtön  indulni akartam, de féltem, hogy ezzel megbántanám Abinát. Kérdően ránéztem, hogy most mit tegyek? Rögtön indulhatok, vagy még beszélünk. Abina mint mindig mintha olvasott volna a gondolataimban és csak bólintott, hogy neki rendben van, ha elmegyek. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam, hogyan kell vissza menni.
- És most mit csináljak?-kérdeztem.
-koncentrálj arra, hogy miért akarsz vissza menni. Hogy mi a jó az életedben. Próbáltam megtalálni azt a valamit az életemben, amiért vissza akarok menni, de semmi sem jutott eszembe. Abina látta rajtam, hogy nem tudok düllőre jutni.
-Jajj ne már! Ezt nem hiszem el. Nincs senki és semmi sincs, amit vagy akit szeretnél? Amiért visszamennél?-kérdezte kétkedve.  Amint megkérdezte tudtam rá a választ.  Robin. Miatta akarok vissza menni.  Nem tudom, hogy azért  érzek úgy iránta, mert az övé voltam, vagy azért mert tényleg szeretem, de szerettem és ezen nem tudtam változtatni. Abinának nem akartam megmondani, hogy miatta akarok vissza menni, hogy Robinnal legyek.  De Abina már megint olvasott a gondolataimban.
- Ellie, ő veszélyes! Nem lehetsz vele, úgy hogy tudod engem ő ölt meg!- kiáltott fel szemrehányóan.  Erre nem válaszoltam, mert még én se tudtam miért szeretem, ha ő ölte meg a testvéremet és engem is becsapott.    Inkább megpróbáltam koncentrálni.  Csak arra gondoltam, amikor először belépett a kórházi ajtón vagy mikor Aaronnál voltunk. Először nem történt semmi, de aztán valami láthatatlan erő beszippantott és egy pillanat  múlva már Abina nem volt mellettem, és a következő pillanatban már egy fehér tisztáson álltam, ami valahogy természetellenesen fehér volt.   Az a fura vonzás, amit akkor is éreztem mikor még Abinával voltam hirtelen felerősödött.   Körül néztem a tisztáson, de senkit sem láttam. Biztos voltam benne, hogy valamit elrontottam.  Gondoltam, ha már itt vagyok, körül nézek egy kicsit és elindultam előre felé. Egy tíz percig gyalogolhattam, amikor megláttam a távolban két követ. Nem tudom miért, de éreztem, hogy nekem arra kell mennem és minél előbb oda kell érnem. Elindultam és pár perc múlva már futottam, hogy minél gyorsabban elérjem a célt. Pár percig futottam mikor megláttam, hogy azt, amit két kőnek hittem két ember méghozzá két fiú.  Egyre közelebb értem és egyre rosszabb érzés fogott el. Nem tudom megmagyarázni miért, de féltem. Nem tudom miért, de egyszerűen rettegtem.. Mikor közelebb értem már ki tudtam venni az arcukat, lefagytam. Akkor már tudtam, hogy eddig mitől rettegtem, mert pontosan az következett be. Az egyik fiú, aki ott feküdt Robin volt. Az arca falfehér volt. Féltem, hogy nem lélegzik ezért letérdeltem és megnéztem a plúzusát a nyakán. A nyaka körül csúnya bevérzések voltak, .  Nagyon gyenge pulzusa volt, de volt neki és ez egy kicsit megnyugtatott, de nem nyugodtam meg teljesen. Éreztem, hogy fokozatosan elgyengülök.   Ugyanaz a késztetés fogott el, mikor Aaronnál voltunk. Hogy muszáj meggyógyítanom, de olyan gyenge voltam már, hogy alig tudtam felemelni a kezemet.   Valahonnan tudtam, hogy Robin mindjárt meghal, de segíteni nem tudtam neki. Egyre rosszabbul láttam és már megmozdulni sem tudtam. Robin nyakára tettem még egyszer a kezemet, hogy ellenőrizzem a plúzusát. Már alig dobogott a szíve. Tudtam, hogy pár másodperc múlva én is elájulok és mindketten meghalunk. Halottam, hogy valami megmozdul mellettem. Nehezen, de sikerült oldalra fordítanom a fejemet. Már olyan homályosan láttam, hogy nehezen tudtam megállapítani, hogy egy fiú. Egyenesen felénk tartott. Meg kell védenem Robint! Csak ez járt a fejemben. Megpróbáltam Robin elé állni, de nemhogy felállni, még menni sem tudtam. Rá akartam kiabálni, hogy menjen innen, de csak egy kis nyöszörgés futotta a torkomból.
- Ellie? Te meg mit keresel itt?- Tudtam, hogy ismerem ezt a hangot, de nem tudtam, hogy honnan.  Az illető végig nézett rajtunk és letérdelt mellém.
-Figyelj rám! Csak te tudod meggyógyítania- mondta erőltetett nyugalommal.  Ez a két mondat bebizonyította számomra, hogy nem ellenségről van szó. Próbáltam válaszolni, hogy rendben figyelek, de megint csak egy kis nyöszörgésre tellett.- Rendben, most tedd az egyik kezedet a hasára a másikat a mellkasára.- követni akartam az utasításokat de, még mindig nem tudtam megmozdítani a kezemet. Kezdett ellepni a köd. Már egyre kevésbé érzékeltem a körülöttem lévő világot. Bizonyára, észrevehette, hogy nem tudok megmozdulni, mert gyengéden megfogta a kezemet és Robinra helyezte.
- Most engedd felszabadulni az erődet.- tudtam mire céloz, de képtelen voltam rá, hogy megtegyem. Nem akartam, megint átérezni azt a fájdalmat, ami vele jár.  – Csak így segíthetsz Robinon.-mondta az illető. Végre felismertem a hangját. Robb volt az. Vajon mit kereshet itt Robin mellett? És mért akar segíteni?
-Ellie! Koncentrálj!- Adta ki az utasítást Robb.  Nem akartam megtenni, de csak így segíthettem Robinon. Az utolsó erőmmel felszabadítottam az energiát. Hirtelen sokkal jobban láttam, jobban halottam, erősebbek lettek az érzékszerveim.  Csodálatos érzés volt, de ez az érzés csak egy másodpercig tartott, mert utána átvette a helyét a fájdalom. Tudomásul kellett vennem, hogy még mindig olyan gyenge vagyok, mint előtte és csak a fájdalom maradt meg. Vissza akartam fogni a képességeimet, de Robb megsejthette és közbe szólt.
-Rendben. Most minden erődet irányítsd Robinra. Érezd, hogy átáramlik a te testedből az ő testébe.- úgy tettem, ahogy mondta. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy meggyógyuljon. Éreztem, ahogy minden extra képességem elhagy és Robin testébe szál. Mikor már nem volt mit át adnom neki az extra képességeimből. A saját energimát áramoltattam a testébe. De ahelyett, hogy elgyengültem volna felerősödtem. Jobban láttam és már tudtam mozgatni a testrészeimet. Végül Robb vette le a kezemet Robinról. Nem értettem miért teszi. Hiszen még nem kelt fel, még meg kell gyógyitanom őt.
-Megölöd magadat.- hangzott az egyszerű válasz a ki nem mondott kérdésemre. És azt ugyebár nem akarom, emlékeztettem magamat.
- Fel fog ébredni?-kérdeztem reménykedve. Robb elmosolyodott és megfogta a kezemet.
-Igen, fel fog. Neked hála.- mondta boldogan. És magához húzott. Nem tehettem semmit, mert már csókolt is. Olyan erősen tartott a két kezében, hogy mozdulni sem tudtam. Intenzíven és erősen csókolt. Az ajkai szét váltak és a nyelvével simogatta az enyémet. Végül majdnem át engedtem magamat neki de akkor eszembe jutott, Robin és még tartottam magamat és csak az ölelését viszonoztam. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de olyan sok mindenen mentem keresztül és ő volt eddig az egyetlen, aki rám mosolygott, aki megölelt Aztán a szája vissza csukódott és egy kicsit elhúzódott de éppen csak annyira, hogy rendesen a szemembe tudjon nézni.  Mondani akartam neki valamit, de nem tudtam, mert a következő percben már valaki kiszakította a kezemből és leteperte. Tudtam, hogy csak Robin lehetett. Robin csak ütötte és ütötte, de Robb nem védekezett. Tudtam, hogy ha nem avatkozok, közbe a végén még Robin komolyan megsebesíti Robbot.
-Robin, Ne!- kiáltottam és feléjük szaladtam, mert egyre távolabb kerültek tőlem. Láttam, hogy már Robb is támadott. Olyan gyorsak voltak, hogy alig láttam belőlük valamit. Nem tudtam, hogy mivel tudok Robinra hatni, csak azt tudtam, hogyha én lennék most Robin helyében, akkor mit mondanék magamnak, hogy leálljon.
- Robin, én szeretem őt!- mondtam nem túl hangosan, de tudtam, hogy mind ketten meghallják. Abban a pillanatban, hogy kimondtam, Robin leállt és csak megsemmisülve maga elé meredt. Robb viszont a földön feküdt csúnya zúzódásokkal. Azonnal Robb felé siettem, mert nem nagyon akartam, hogy valaki meghalljon ezen a napon. Amint Robb mellé értem azonnal letérdeltem hozzá.
-Robb, jól vagy?-kérdeztem aggódva. A sérülései nem voltak komolyak. Csak pár vér alá futás volt a kezén, lábán és egy nagy monokli a bal szemén.
-Tényleg szeretsz?-kérdezte halkan.
-Nem tudom- válaszoltam megkönnyebűlve mert tudtam, hogyha már ilyeneken töri, a fejét nagy baj nem lehet. Most először nem éreztem azt a fura hiányérzetet. Lassan felálltam és Robinhoz mentem. Pár méterre megálltam tőle, mert nem tudtam mennyire bízhatok benne. 1-2 percig csendben álltunk, közben volt időm végig nézni rajta. Egy kék farmer volt, rajta ami már fekete volt a sártól és már csak pár helyen látszott az igazi színe, hozzá egy piros pulcsit vett fel ami  ki volt szakadva a két ujján és a  vállán.  Ilyen tökéletesnek még nem láttam az arcát. A szeme olyan kék volt, mint az óceán a vonásai tökéletesek voltak. Úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok. Hogy most már bármi történhet, de mi eggyüt vagyunk, és csak ez számít. Végül ő törte meg a csendet.
-Nem várom, hogy megbocsáss, azért amit veled, és a nővéreddel tettem.- mondta alig hallhatóan. Én nem tudtam megszólalni. Semmire se vágytam jobban, minthogy megöleljem, hogy megcsókoljam, hogy vele lehessek. De valami visszatartott.
-Mit vártál? Hogy a karjaidba rohanok? Megölted a húgomat!- A hugom volt az ami vissza tartott. Hiszen megölte őt. Egy kicsit élesebbre sikerült a hangom, mint szerettem volna és láttam Robin arcán, hogy ez a pár mondat szíven ütötte.
- Haza viszlek!- mondta végül Robin újabb pár perc múlva. Bár szerettem volna még beszélgetni vele, de a „haza” szó megmelengette a szívemet. Nem tudom mennyi ideje ültem be Robb kocsijába, de az biztos, hogy nagyon régen volt. Nem szóltam semmit csak bólintottam. Robin Robb felé indult, én pedig ösztönösen elé álltam, mert azt hittem megint meg akarja támadni. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy könnyű szerrel megcsókolhatott volna, ha akar és még nem is kellene erőlködnie. Deja vu érzésem támadt. Pont olyan volt, mint mielőtt megtámadtak minket. Láttam Robin szemén, hogy szeret és, hogy megbánta, amit tett és csak velem akar lenni.  Legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat, de akkor felderengett Abina képe a lelki szemeim előtt és ez megakadályozott ebben.
- Nem hiszem, hogy tud járni ezért gondoltam segítek neki - mondta bosszúsan. Nem akartam okot adni rá, hogy mégis letámadja ezért megráztam a fejemet, és én indultam Robb felé, hogy majd én segítsek neki.  Robb még mindig úgy feküdt, ahogy ott hagytam. Letérdeltem mellé, hogy segítsek neki felállni, de már talpon volt mire letérdeltem és mikor felnéztem, hogy mi is volt ez megfogta a kezemet és felrántott maga mellé. Tudtam mit fog tenni, de megakartam akadályozni benne, mert nem akartam Robint megbántani.  Még nem nyertem vissza teljesen az egyensúlyom a felrántásból ezért el se tudtam hajolni előle, de még mielőtt megcsókolt volna Robin kettőnk között termett és megfogta Robbot a nyakánál.
- Nem hallottad, hogy nem szeretné?- sziszegte. De Robb csak nevetett.
- Csak azért nem verlek péppé, mert tudom, hogy egy kicsit eleinte szomorú lenne- vágott vissza Robb.  Már elegem volt, belőlük.
-ELÉG!! - Kiabáltam rájuk. Elegem volt. Én már csak haza akartam menni. Robin elengedte Robbot de látszott rajta, hogy ez már túl sok volt neki. tudom, hogy meg akart védeni és ezért hálás i s voltam neki, de féltettem Robbot.
- Miért félted? Hiszen ő rabolt el téged- kérdezte Robin. Már meg se kellett volna lepődnöm, hogy olvas a gondolataimban, de reméltem, hogy nem mindig volt ez így, mert ha igen hallotta minden áradozásomat róla.
- Ő mentett meg téged mikor eszméletlen voltál. Mondta, hogy mit kell tennem, hogy megmentsem az életedet.- válaszoltam neki csendesen. Robb eddig némán állt, de most megmerevedett és feszülten kezdett figyelni.
-Robin, jön Fock! Már nincs, messze vidd el innen Elliet én megpróbálom addig feltartóztatni- mondta feszülten Robinnak. Nem volt időm megkérdezni ki az a Fock, mert Robin könnyedén felkapott és elkezdett futni velem a másik irányba. Mindez olyan gyorsan történt, hogy alig fogtam fel ebből valamit. Sebesebben futott, mint  egy emberi lény képes lett volna. Robb még utánunk kiáltott.
- Viszlát, szerelmem- ezt bizonyára nekem szánta és hát bevallom megdobogtatta a szívem. Nem tudtam mikor fogom újra látni vagy még fogom-e valaha látni, de Robin olyan gyorsan futott, hogy már nem tudtam vissza szólni neki. A tisztást már rég elhagytuk, de a táj még mindig természetellenesen fehér volt. Egyszer csak megálltunk, én meg akartam szólalni, mert nem értettem mi történt az elmúlt percekben, de Robin leintett. Feszülten hallgatott utána feszülten megszólalt.
- Rendben, most már mehetünk- mondta, de a hangja nem volt hangosabb a suttogásnál, de most tudtam, hogy nem azért suttog, mert szomorú, hanem mert félt.-Kész vagy?- kérdezte gyengéden tőlem. Bólintottam és már ott se voltunk. A következő pillanatban már a mi utcánkban voltunk. Felkiáltottam az örömömben. Robin gyengéden letett és pár lépést hátrált. Rá néztem és meg akartam köszönni, hogy ide hozott, hogy véget vetett a „kalandnak” de mikor rá néztem az ajkamra fagyott a szó. Teljesen falfehér volt és még mindig hátrált. 
- El kell mennem, most- mondta és már ott sem volt. Nem tudtam mire vélni ezt és féltettem Robint de a következő pillanatban Anya rohant ki a házból.
- Ellie, hát itt vagy!!- zokogta és már a karjaiba is zárt. Viszonoztam az ölelést és belőlem is kitört a zokogás.
- Anyu, bocsánat haza akartam jönni, de…- nem tudtam mit mondhatnék. Hogy nem tudtam haza jönni, mert elraboltak és majdnem megöltek? Anyu csak leintett és tovább ölelt. Mikor kisírta magát betámogatott a házba és egy törülközővel be tessékelt a fürdőszobába. Nem kérdezett semmit és ezért mérhetetlenül hálás voltam neki. Mikor benn voltam a fürdő szobában végig néztem magamon a tükörben. A hajam össze volt ragadva és az arcom is csupa kosz volt. A ruhám mindenhol kiszakadt és a lábam is össze volt karcolva. Szörnyen néztem ki, gondolom akkor koszolódhattam össze így mikor Robinnal menekültem Fock elöl. Végig kellett gondolnom, hogy mi történt ez alatt a pár hét alatt. A kádban feküdve felidéztem, hogy Aaron értem jött, mikor Robbnál voltam és elvitt a házába.. Felidéztem mikor Robb oda sétált mellém és Robinhoz és megmondta mit kell tennem, hogy Robin életben maradjon. Nem tudtam eldönteni, hogy azért tette, mert veszélyben volt az életem vagy, mert tényleg nem akarta, hogy Robin meghalljon. Fogalmam sem volt, róla, hogy szeretem-e vagy utálom. Robinnal ugyanígy volt. Szerettem, de a húgomat jobban. Ő vette el tőlem azt, akiz az életemben a legjobban szerettem. Sok megválaszolatlan kérdés volt még előttem, de most mindez nem érdekelt csak a régi barátaimmal akartam lenni és a régi életemet akartam élni. Csak pár hétig. Csak pár hétig akartam normális lenni. Befejeztem a fürdést és kiléptem a fürdőszobából, hogy a szobámba mehessek, és végre normálisan aludhassak. Anya a konyhában volt és telefonált valakivel. Csak néhány szót tudtam kivenni, de mintha a rendőrséggel beszélt volna, hogy már megvan és már nincs semmi baj.  Felmentem a szobámba és azonnal az ágyamra feküdtem.  Mikor  már félálomban voltam csak akkor jutott eszembe, hogy mikor utoljára láttam Robint valami baja volt de nem tudom, hogy mi. Nem tudtam tovább gondolkodni ezen, mert elnyomott az álom.




Egy hosszú folyosón lépdeltem és Fockra gondoltam. Vajon nagyon mérges lesz? Biztos, hiszen elrejtettem előle azt, amit egész életében keresett. De nem tehettem mást. Szeretem, és ha elveszítem, akkor abba belehalok. Bár lehet, hogy már ma meghalok, de már nem érdekelt, mert ő biztonságban van, és csak ez számít. Beléptem a folyosó végén lévő ajtón. És Fock állt előttem. Az arca izzott a dühtől és a szemei vérben úsztak. Tudtam, hogy mi következik, de nem féltem. Csak rá tudtam gondolni, hogy milyen mikor mosolyog, amikor boldog. Most már biztos alszik, vagy az anyjával van. Ez melegséggel töltött el.  
-Megbíztam benned, de te elárultál. Miért?- kérdezte gyilkos nyugalommal. 
- Szeretem- adtam rá az egyszerű választ.  Megvetést vagy undort vártam, de ő elkezdett kacagni. Ezt nem értettem.
- Azért blokkoltam le a képességeidet, mert tudtam, hogy van rá esély, hogy  megpróbálod kiszabadítani a karmaim  közül, de azzal nem számoltam, hogy a kis barátod a segítségedre siet.  Majdnem elkaptalak, amikor kiszabadultatok, de a barátod megvakította az embereimet. Még így is majdnem sikerült, de akkor te vagy a barátod váltot. Azt hittem, hogy befellegzett, hogy nincs már esély, de a kis barátod hívott.- bizonyára észre vette a döbbenetet, ami az arcomra ült, mert felkacagott. Gyilkos és halk kacagás volt.- De te és a lány megint elmenekültetek. Ő viszont ott maradt. Ezt értékeltem. Na, szóval ti elmenekültetek, de te tudtad, hogy már követlek és ide jöttél. De ezt már te is tudod. Tehát ez az egész csak azért volt, mert szereted a lányt?-kérdezte még mindig kacagva. Én egyszerűen bólintottam. A kacagást átváltotta a csönd. De ez a csönd nem egyszerű csönd volt.  Érezni lehetett a csöndben, hogy ez egy gyilkos csend. Fock elfordult és mikor újra a szemembe nézett tudtam, hogy nekem itt a vége. Már úgy voltam vele, hogy elfogadom a halált, hogy megbékélek vele, de az utolsó pillanatban eszembe jutott ő. És tudtam, hogy küzdenem kell azért, hogy még egyszer vele lehessek.


Verejtékben úsztam, mikor felébredtem. Tudtam, hogy ez nem csak egy álom, hanem a valóság. Tudtam, hogy Robin bajban van, de azt is tudtam, hogy most nem tehetek érte semmit. Nem tudtam, mi lesz vele, mert ugyanolyan falba ütköztem, mint a kórházban.  Féltettem és reméltem, hogy ez mégis csak egy álom, de legbelül tudtam, hogy ez a valóság, de nem tudtam elfogadni. Lesiettem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, mert teljesen kiszáradt a torkom. Tudtam, hogy másnap reggel mindent el kell majd mesélnem Anyának, hogy mi volt velem,de nem tudtam kitalálni a megfelelő mesét ami elég hihető mert csak az álmon járt az eszem. Minden egyes részletét újra és újra lejátszottam magam előtt de mindig egy kicsit kevesebbre emlékeztem. Visszamentem a szobámba és megpróbáltam vissza aludni, de nem sikerült. Túlságosan is felzaklatott az álom.