12. fejezet

Ez  nagyon gyengére sikerült, szóva sajnálom

Mikor felébredtem nem láttam semmit. Csak rá tudtam gondolni, vajon hol lehet? Megölték vagy még kínozzák?? nem tudom hogyan gondoltam, hogy egyedül hagyom vele. Amikor ezt megbeszéltük még nem ismertem közelebbről, azt hittem hogy ez is csak egy meló, hogy nincs veszteni valóm. Akkor nem volt. Akkor. De most.. nem tudom miért, de hiányzik és fogalmam sincs, hogy mikor szerettem meg de meg történt. Nem mélázhattam róla tovább mert nyílt az ajtó. Ekkor jöttem rá, hogy egy sötét szobában voltam. Ő lépett be az ajtón, hideg és kimért volt mint mindig. Nem tudtam, hogy pontosan hol találkoztunk mert már nagyon sok idő telt el azóta.
- hol van a lány?- hirtelen csak az ő biztonsága érdekelt. Látszott rajta, hogy ezért a kérdésért mélyen megvet de pillanatnyilag ez nem érdekelt, csak a válasz.
-meghalt- hangzott az egyszerű válasz. Nem számítottam rá, hogy ennyire letaglóz az elvesztése, de összetörtem. Egy pillanatig, megakartam ölni ezért, hogy meghozta a hírt. Mindenkit megtudtam volna ölni abban a pillanatban. Tehát már nem él. Soha többé nem fog elpirulni, vagy kiabálni velem.
- beleszerettél? Fock nem fog örülni neki.- jegyezte meg.
- Focknak én vagyok a legjobb embere és ez így is fog maradni... Örökké- tudtam, hogy csak Fock kis kedvence akar lenni. Pedig az én vagyok. Én nem leltem örömöt ebben az öldöklésben legalábbis már nem. Régebben olyan voltam mint ő, de most már nem szeretem végig nézni ahogyan az emberek meghalnak, most már inkább nézem a lányt, ahogyan éppen a barátnőjével van, vagy engem néz és azt hiszi nem veszem észre.
- ahh ez már rég nem Fockról szól- mondta mély megvetéssel.
-rendben, akkor miről?- kérdeztem vissza, mert új volt, hogy nem Fockért teszi azt amiért teszi, azt hittem szereti.
- igen, szerettem, de az már rég volt. A testvéremről van szó.- ez meglepett. Nem tudtam, hogy ezt a képességét is szokta használni, de az még jobban, hogy szeretné látni a testvérét.- már rég nem találkoztunk, szeretném tudni, hogy hogy van- beszélt tovább. Leakartam védeni magamat de nem ment. Nem tudtam miért nem megy eddig mindig sikerült mikor Fockkal beszéltem.
- Miért? Mert kezd érdekessé válni a dolga?- kérdeztem, mert szerettem volna megtudni, mi a helyzet, de hirtelen rá döbbentem, hogy azt se tudom hol vagyok se azt, hogy kiengednek-e.
- az téged ne érdekeljen. - mondta és mivel rájöhetett, hogy rájöttem mekkora pácban vagyok, mert szedelőzködni kezdett.
- ne, ne menj!- tudtam, ha most kimegy nem jutok ki innen egyhamar.
- sajnálom, de a lányért teszem- ezt nem értettem. Ha meghalt akkor, miért teszi meg érte? Talán nem halt meg? Lehet hogy él? Ez a lehet.. nekem elég volt.
- Hát viszlát, Robin remélem sohase találkozunk többet- köszönt el. Mikor kiment becsukódott az ajtó és megszűnt az egyetlen fényforrás. Megint sötét lett.

tehát életben van a lány? Lehet, hogy olyan erős volt, hogy nem halt meg? A választ nem tudtam de kikellet szabadulnom, hogy válaszolhassak a saját kérdésemre. Már semmire sem vágytam jobban csak arra, hogy megölelhessem és megnyugtathassam, hogy már minden rendben van. Megpróbáltam kideríteni, hogy hol vagyok de a képességeimet blokkolták. Akkor ezért nem sikerült levédeni magamat amikor vele voltam és ezért tudott a gondolatimban olvasni. Nagyon fura volt ilyen átlagosnak érezni magamat. Valaki halkan közeledett az ajtóhoz. Tudtam, hogy ha most nem szabadulok ki akkor többet soha nem fogok kijutni innen. Az ajtó mellé álltam, hogy ha belép a bizonyos illető akkor leüthessem és én kifuthassak innen. Már nyílt is az ajtó de olyan fájdalom lett úrrá rajtam, hogy meg se tudtam mozdulni. Ezt a fájdalom keltést én is szoktam alkalmazni az áldozataimnál, hogy ne tudjanak védekezni. Szóval megölnek. Nem voltam dühös, se szomorú, mert ő is ott van ahova megyek. De jó lesz megnyugtatni, hogy most már én is itt vagyok és nem lesz semmi baj. Persze először utálni fog, mert magamhoz láncoltam és mert megölettem de egy örökké valóságig nem fog neheztelni ezért. Belépett egy alak az ajtón de nem tudtam kivenni, az arc vonásait mert a fájdalom elhomályosította a látásomat. Felém fordult.
- bocsánat, hogy ezt a bevonulást választottam, de féltem hogy megpróbálsz majd megölni. És látom a félelmem nem volt alaptalan- nézett végig rajtam az illető. Először nem ismertem meg a hangját mert alig halottam a fájdalomtól, de amint az már nem volt olyan erős. Felismertem az illető hangját. Robb. Vajon megakar ölni vagy kiakar szabadítani? Jó vagy rossz? Nem tudtam eldönteni, hogy a halál rossz vagy jó-e, de abban biztos voltam, hogy nem Robbtól akarom megkapni a halált. Mikor megtudtam, hogy Elliet elrabolta és megpróbálta magához láncolni, megakartam ölni. Hogy tehette ezt a lánnyal? Ő nem vette észre, hogy milyen gyönyörű, kedves és okos? Ő nem vette észre, hogy nincs szebb kedvesebb teremtés nála? Mikor a fájdalom alább hagyott végre meg tudtam szólalni.
- megakarsz ölni?- nem tudtam eléggé elfojtani a sóvárgást a hangomban,mert ő is észre vette és kíváncsian felvonta a szemöldökét- Ellie meghalt- adtam választ a ki nem mondott kérdésére.
-Jézusom! Te bele szerettél?- ezt ő is ugyanolyan megvetéssel mondta mint az ő előtti látogatóm. Csak bólogattam mert nem tudtam megszólalni a gyásztól ami elfogott attól, hogy én is kimondtam azt hogy meghalt. Eddig, harcoltam a tudat ellen hogy meghalt, de most, hogy már én magam is kimondtam.. Tehát meghalt. De rájöttem, hogy még mindig nem válaszolt az első kérdésemre.
- nem, nem akarlak megölni. Azért jöttem, hogy kiszabadítsalak.- ez meglepett. Mikor Ellie először felfedezte a képességeit a kórházban, olvasott a gondolataimban és tudta hogy az a szándékom, hogy megöljem Elliet. Megfenyegetett, hogyha egy ujjal is hozzá érek megöl. És mivel megölettem Elliet evidens, hogy megöl de ehelyett kiszabadít? Ennek semmi értelme. Gondolom megint olvasott a gondolataimban, mert a gondolatban feltett kérdésemre válaszolt.
-gondolom te is tudod, hogy mikor „elraboltam” Elliet megpróbáltam magamhoz láncolni, de nem sikerült mert már valaki magához láncolta. Ellie addig nem halhat meg amíg az a bizonyos valaki aki magához láncolta meg nem hal. És mivel te láncoltad magadhoz megkel, hogy kíméljem az életedet, különben ő is meghal, azt meg egyikünk se szeretné- ez egyszerű tény megállapítás volt számára de nekem a mindent jelentette ez a pár mondat. Tehát még él? Még nincs minden veszve? Tehát ezért mondta, hogy a „lányért teszem” mert ő is tudta, hogy még él.
- akkor mire várunk még. Menjünk – mondtam és már léptem is ki az ajtón de Robb megállított.
- gyalog megyünk?- kérdezte kétkedve- nem akarlak elszomorítani, de tele van a környék őrökkel. Pusztán a szerencsémnek köszönhetem, hogy eddig eljuthattam.
- a képességeimet blokkolták és ha jól tudom te még nem tudsz váltani.- nem tudtam egy olyan Ordítóról vagy Tapintóval vagy Érzővel sem aki tudott volna váltani. Igazából nekem is még csak párszor sikerült és akkor is csak akkor ha a lányért tettem. Csak akkor sikerült amikor a lányt kutattam, mikor nem tudtam, hogy hol van és végül Aaronnál találtam rá. A váltás annyiból állt, hogy erősen összpontosítok egy helyre és a testemet elragadja valami láthatatlan energia és a következő pillanatban már ott is vagyok ahova öszpontosítottam.
- Az igaz, hogy váltani nem tudok de talán elvehetem a látásukat pár másodpercre- mondta elgondolkodva Robb. Fogalmam sem volt róla, hogy ennyire erős Robb. Még én se tudom elvenni másoknak a képességeiket pedig nem nagyon találkoztam nálam erősebbel a 3 törzsből.
- Rendben akkor menjünk- úgy döntöttem, hogy nem mondok semmit a képesség elvevésről, mert nem akartam, hogy Robb megtudja, erősebb nálam. Viszont, mikor megláttam az arcán az önelégült mosolyt rájöttem, nem számoltam a gondolat olvasással. Kimentünk a cellából és egy hosszú folyosón találtam magamat. Mind a két oldalán olyan cellák voltak mint amiben én is voltam és minden cellában emberek voltak akik ordítottak fájdalmukban, de nem értettem, hogy én hogyhogy nem érzek semmit, mikor én is pont ugyanolyan védtelen vagyok mint ők.. Én meg is álltam kinyitni az egyik ajtót, hogy megszabadítsam kiszabadítsam őket, mert már fizikai fájdalom volt őket hallgatni, de Robb tovább rángatott. Gondoltam azért nem szólal meg, mert fél, hogy meghallják. Mikor kiértünk a folyosóról egy nagy termen haladtunk át amiben senki sem volt de amint kiértünk a folyosóról megint elfogott az a fájdalom amit akkor éreztem amikor Robb jött be a cellámban. Robbnak sikerült levédeni magát de nekem mivel blokkolták a képességeimet esélyem se volt. Össze görnyedtem fájdalmamban, de Robb felrángatott és jóformán ő vitt ezután. De még mindig nem szólalt meg. A terembe hirtelen mindenhonnan be özönlöttek az emberek de valahogy furán mozogtak mert mindig egymásnak ütköztek és tiszta erőjükből ordítottak. Ekkor végre megértettem Robb miért nem szól egy szót sem. Mert összpontosít, hogy elvegye a látásukat az embereknek aki ránk támadtak és azért ordítottak, mert igen fájdalmas volt, hogy elvették az egyik érzékszervüket. Az a fájdalom amit én éreztem abból eredt,, hogy Robb nem tudott különbséget tenni abban, hogy kinek okoz fájdalmat csak annyira telt tőle, hogy a látásomat nem vette el. Mindenkinek aki 1000 méteres körzetben volt elvette a látását. De éreztem, hogy minden egyes lépéssel gyengébb és mintha az emberek is jobban láttak volna. Tudtam túl sok neki, hogy engem is cipel és közben talán a világ a legnehezebb dolgát műveli. Mikor kijutottunk a nagy csarnokból, már nem volt fedél a fejünk fölött, kint voltunk az erdő előtt. Valahogy megéreztem, Ellie közelségét és már csak arra tudtam gondolni, hogy itt van és baja eshet ha nem védem meg. Megpróbáltam felállni, hogy Robb könnyeben összpontosíthasson de a lábam nem akart mozdulni és hihetetlenül fájt mindenem. Robb már nem bírta tovább és összerogyott. Abban a pillanatban az összes ember aki a csarnokban volt kiözönlött az erdő elé és körül vett minket. Tudtam, hogy már látnak és most fogunk meghalni, szinte örültem neki mert az azt jelentette, hogy vége a fájdalomnak. Már csak arra koncentráltam, hogy Ellivel lehessek. Csak az ő arcát láttam magam előtt. És akkor egy láthatatlan erő magával ragadott engem és Robbot is és a következő pillanatban már nem az erdő előtt voltunk, hanem egy tisztáson ami természet ellenesen fehér volt mikor nem is volt hó rajta. Már csak arra futotta erőmből, hogy felmérjem már nem vagyunk veszélyben és Robb még nem halt meg csak elájult és minden elsötétült