11. fejezet

mikor kinyitottam a szememet, Abinát láttam meg először. Egy pár percig tanulmányoztam az arcát. Fekete hosszú haja könnyedén hullt le a vállára. A szája kedves mosolyra görbült de az egyik szeme még mindig be volt dagadva a balesetből. Vissza emlékeztem arra a napra amikor meghalt.




á A reggel ugyanúgy indult mint minden reggel. Én már lent voltam a nappaliban és arra vártam hogy Abina is méltóztasson lejönni. De ő a pasijával beszélt telefonon. Anya már nem bírta tovább és rá kiabált.
-Abina! Szeretnél ma bulizni? Akkor azonnal tedd le a telefont és gyere le.- ez már hatott Abinára, mert mindenki tudta róla hogy a bulik éltetik. Elnyomtam magamban egy epés megjegyzést a drogokról de Abina aki most lépett be a szobába szigorúan rám nézett, mert gondolom tudta mi jár az eszembe. Ezért csak szimplán köszöntem neki de ő nem viszonozta. Nem tudtam, hogy miért ilyen nyúzott. Hiszen nem is voltunk mostanában bulizni és a tanulás sem volt olyan kemény. Már javában a reggelijét fogyasztotta amikor felkapta a fejét és elmosolyodott. Pár pillanat múlva belépett apa. Ugyanolyan nyúzott volt az arca mint mindig a éjszakai műszakot vállalt. Abinára nézett és elmosolyodott. Mindig is ő volt a kedvence. Valahogy mikor együtt voltak mindig az volt az érzésem, hogy nem oda tartozom. Ilyenkor mindig át mentem a másik szobába.
- Ellie, hogy telt a napod?- fordult hozzám meglepődtem, mert nem szoktunk beszélni egymással még köszönő viszonyban sem voltunk. Csak bámultam és próbáltam vissza emlékezni, hogy mikor beszéltünk utoljára, de nem nagy sikerrel.
- ö ö köszi apu, jól.. bár még csak reggel van így...-de nem fejezhettem be a mondatot mert Abina az asztal alatt jól bokán rugott. Nem értettem, hogy mi a baja de annyiban hagytam mondván véletlen volt, mert nem nézett rám. Többet nem is beszéltem apával mert ő anyával beszélt de olyan halkan hogy nem halottam miről. Mikor befejeztem a reggelit fel mentem a szobámba mert szerettem volna még át nézni a matek házimat, de mikor az órára néztem láttam, hogy már késésben vagyok hát gyorsan lerobogtam a lépcsőn és már azon voltam, hogy berontsak a nappaliba, mikor meghallottam, Abina és apa suttogását.
- Még nem mondhatjuk el neki – nagyon úgy hallatszott, hogy Abina valamiről győzködi apát.
-de nem érted? Az Ordítók mindenhol ott vannak? Lehet hogy már ma megölnek és ha nem tanítod meg neki, hogy hogy kell használni akkor...- apa mondta, volna tovább de Abina elhallgattatta.
- Ellie, kész vagy?- kérdezte. Nem értettem, hogy honnan tudhatta, hogy ott vagyok mivel a fal mögött álltam. De kimentem a fal mögül és szemre hányóan rá néztem.
- Már rég késésben vagyunk, gyere már!!!- apa még egy kérlelő pillantást lövellt Abina felé de ő megrázta a fejét és hozzám futott, aztán együtt hagytuk el a házat. Apától nem köszöntem el, hisz sohase tettem. Bent az iskolában, már megint ott volt ő. Magányosan ült a padon és csak úgy nézett ki a fejéből. Volt benne valami, könnyedség, valami titokzatosság. Izgatottan Abina fülébe súgtam.
- Ő az enyém!- mondtam játékosan de ő megdermedt mikor észre vette, hogy kire mutatok.
- Most mennem kell, a lányoknak megígértem, hogy lemásolhatják a házimat. Szia- köszönt el és már rohant is. De nem volt túl gyors mert a titokzatos idegen már talpon is volt és utána iramodott. Nekem nem jutott eszembe semmi rossz. Ilyen jelenetek minden naposok voltak. Abina volt a legnépszerűbb lány a suliban. Minden fiú oda volt érte. Azt gondoltam, hogy nyilván ő is egy rajongó. De mikor megfogta Abina kezét a lány arca eltorzult a fájdalomtól. Utána mondott neki valamit az idegen és elment. Én Abina után akartam menni mert nem értetettem hogy mi folyik itt de Abina felém fordult és esdeklően nemet intett az arcával aztán az idegen után ment. Ekkor láttam utoljára. Suli után tudtam meg, hogy eltűnt. Eleinte nem aggódtam, mert sokszor mulasztott azért, hogy a barátjával füvezzen. De mikor estére se jött haza már kezdtem megijedni. Aztán három napra rá megtalálták a holttestét. Megállapították, hogy a kocsi baleset volt. Elromlott a fék. Már napokkal előtte is tudtuk, hogy baj van vele és én magamra vállaltam, hogy majd én megcsináltatom, de túl lusta voltam hozzá.


-Na végre, hogy felébredtél. Már nem tudtam meddig kell várnom.- mondta megrovóan Abina. Az emléknek „vége” lett. Újra ott voltam Abinával.

-Bo-bocsánat- dadogtam mert nem tudtam mi mást mondani. Egyrészt mert annyi kérdésem volt másrészt meg, mert nem gyakran beszél halottakkal az ember. Aztán az első meglepetést felváltotta a határtalan öröm, hogy újra láthatom. A nyakába akartam ugrani de ő eltolt magától.
-erre később is ráérünk. Most inkább beszélgessünk.-mondta, de látszott rajta, hogy ő is szeretne megölelni és nehezére esett komolyan beszélni. Ezt a beszélgetést én úgy értelmeztem, hogy én kérdezek ő válaszol. Annyi kérdésem volt és nehéz volt kiválasztani, hogy melyiket is akarom elsőként feltenni de aztán, úgy döntötteem,hogy először a halálával kapcsolatban kérdezek.
- tényleg balesetben haltál meg?- ez volt a legfontosabb számomra.
-nem. Megöltek.- hangzott a válasz.
-Ki?
-Robin.- válaszolta hidegen. Mikor látta, hogy elfehéredek rám mosolygott.- nem tudtad, hogy a mi fajtánkat öli?- kérdezte nemes egyszerűséggel.
-szóval csak simán oda ment hozzád és megölt?- tértem ki a válasz elöl, hogy még gondolkozhassak azon. Még nem gondolkoztam el, hogy mit jelent Robin „szakmája”, mert nem igazán volt időm ezen gondolkodni. De most... valószínűleg Robin sok embert ölt meg, többek között a húgomat is. Nem tudtam, hogy mit érzek Robin iránt. Biztos, hogy már nem szeretem ha ugyan szerettem valamikor és nem csak azért éreztem úgy iránta mert az „övé voltam”.
- már tudta egy idő óta, hogy ott élek. Azért jött a suliba, hogy megfigyelhessen és megöljön. Mikor aznap reggel találkoztunk te is láttál minket. Akkor figyelmeztetett, hogy figyelnek. Nem igazán értettem, hogy miként gondolta, én azt hittem, hogy akkor és ott akar megölni, de nem akartam, hogy lásd. Így megkértem, hogy ezt majd később.- olyan hidegen és tényszerűen mondta mintha nem azt beszéltük volna meg, hogy hogyan ölték meg.
- Apa is tudta?-kérdeztem, vissza emlékezve a nap korábbi részére.
- Persze. Öröklődés útján kapjuk a képességeinket. Te még nem kaptad meg, mert fiatalabb vagy mint én, de már csak napok kérdése volt. Apa és én is tudtuk, hogy vannak Ordítók a környéken és már csak napok kérdése míg rám találnak. Ő azt akarta, hogy tudd használni a képességeidet ha már megkapod. szerette volna, ha elmagyaráznám neked, hogy mi ez az egész-egy kicsit ledöbbentett, hogy apa ennyire mellettem volt. Tehát a fél családom benne volt ebben a „világban”.
-és mi ez az egész?
-most rólad beszélünk és nem a képességeidről.-szólt megrovóan.
-Meghaltam?- nem igazán érdekelt a válasz, mert tudtam, hogy igen. Különben mért lennék itt?
- Halál és élet között vagy. Itt még dönthetsz úgy, hogy vissza mész, de itt is maradhatsz.- Tudtam, hogy azt kellet, volna mondanom, hogy akkor vissza mentem, de bevallom hezitáltam. Miért akarok én vissza menni? Talán mert sok barátom van és az életem tökéletes? Vagy mert simán élni akarok? Jelen pillanatban semelyikre se tudtam igennel válaszolni, de még talánnal sem. Abina megértette hogy min gondolkozok és elmosolyodott.
-tehát itt maradsz velem?