10.fejezet

Pár percet némán gyalogoltunk Robinnal azután, hogy elmentünk Aarontól.
-Van kocsid?-eléggé kifárasztott ez a hosszú nap és még aznap haza akartam érni.
-Van. Egy Mercedes Benz-mikor az utóbbit mondta látszott a szemén az a kisfiús rajongás, amit minden fiu érez a kocsik iránt. Ezen nevetnem kellett. Hogy egy orgyilkos imádja a kocsikat?
-Mi van?-kérdezte de már ő is nevetett
-Tudod mi van? 4 hónappal ezelőttig utáltam az életem. Apám elhagyott, a testvérem meghalt, az anyám nem beszél velem és az a fiú akit azt hittem szeretem nem is tudja, hogy létezem. És akkor mondtam magamnak, hogy Ellie ennél rosszabb nem lehet az élet, de aztán hopp... Mégis csak lehet rosszabb. Például, hogy majdnem megőrülök mert mindent extra erősen érzékelek és fogalmam sincs, hogy megőrültem vagy mi van. Ja és azt is el kell hogy mondjam, hogy közben a HALOTT kishúgommal társalgok, aztán egyik nap beállít Robb és beültet a kocsijába, mondván beviszlek a suliba, de közben elaltat, hogy ide hozzon,közben magához láncol tehát már el se mehetek nélküle sehova. Aztán megint elaltatnak és kificamítják a bokámat és aztán jön a Tapintók meg ezek. Utána bejön az ajtón álmaim pasija és félholtan össze esik, majd miután felébred közli, hogy embereket ölt meg és engem is megakart ölni. Aztán elkezd verekedni az egyetlen normális emberrel akivel találkoztam ez idő alatt. Szóval ezen kívül nincs semmi-valahogy jót tett, hogy ezt kimondtam csak azt szégyelltem, hogy előtte. Nem mertem a szemébe nézni, mert a szónoklatom alatt is egyre és egyre keményebb lett a testtartása és amikor a Robbos részhez értem szó szerint megmerevedett.
- Ellie, biztos vagy benne, hogy tényleg magához láncolt? Ez nagyon fontos-kérdezte és olyan közel jött hogy ha lábujjhegyre állok és egy kicsit előre billentem a fejemet az ajkunk össze ért volna. Elszabadult a fantáziám, hogy mi lenne ha most megcsókolna, ahogy a szánk egymáshoz érne, átölelne én viszonoznám az ölelést...

- Ellie!- Szólított meg Robin most már hangosabban. Valahogy sikerült vissza ráncigálnom magamat a valóságba és pár lépést hátrébb léptem Robintól. Mikor ő kérdően húzta fel a szemöldökét, gyorsan végig gondoltam a kérdést és már kész is voltam a válasszal.
- Úgy nem tudok koncentrálni, ha olyan közel vagy hozzám-mondtam, mert féltem, hogy ha nem szolgálok neki válasszal az előbbiért akkor félre értelmezi a jelenetet- Aaron vizsgált meg-ezzel már a kérdésére válaszoltam.
- Figyelj ez nem lehetséges. Mármint, hogy Robin magához láncolt.- mondta eröltetett nyugalommal, mert láttam a szemén hogy benn tombol.
- És mégis miért nem?- egy kicsit több éllel a hangomban mint kellett volna.
-Én már akkor magamhoz láncoltalak amikor először megláttalak az iskolában. -mondta.
Leesett az állam. Tehát ezért éreztem úgy mintha szeretném,mintha megakarnám védeni. Lassan végig mértem. A lába hosszú a vádlija erős , a válla nem volt annyira széles. Nem az a tipikus gyúrós alkata volt hanem inkább olyan tökéletes alkata volt és az egész ember vagy 180 centi magas. Sötét barna szem és fekete haj. A szája vastag az orra tökéletes. Nem lehet, hogy ebbe az emberbe csak azért szerettem bele mert az „övé vagyok”! Az képtelenség! Bizonyára láthatta, hogy nem tudom elhinni amit mond, mert a megnyugtatásomra sietett.
- De én nem azért tettem, amiért Robb. Én szeretetből tettem.
-Miért? Robb miért tette?-kérdeztem vissza, hogy még időt nyerjek arra, hogy tudjak mit válaszolni.
-Hááát.. Legtöbben akik magukhoz láncolnak egy embert azt vagy azért teszik mert simán kegyetlenek, vagy azért, hogy tudják őt irányítani. Robb nyilván azért tette veled ezt, mert láthatta, hogy erősebb vagy nála, így szerette volna ha van ki megvédje, ha jön az ellenség-mondta elgondolkodva Robin. Ezen már meg se lepődtem. Ahogy én Robbot ismertem, nem hittem róla sohasem, hogy nem egy gyáva féreg. De ekkor eszembe jutott Robin második mondata is, hogy „szeretetből tette”. Tehát szeret.
- Szeretsz?-kérdeztem és próbáltam nagyon racionális lenni.
-Persze. Mindig is olyan voltál nekem mint a húgom.- mondta ő is olyan racionálisan. Azok a képek amit ebben az egy percben szövögettem, szerte foszlott. Testvér? Ez legalább 100 % vissza hozott a szilárd talajra.
- Nem lehet,hogy Aaron mikor megvizsgált akkor csak azt láthatta, hogy már valakié vagyok. De azt nem láthatta, hogy kié. -találgattam. Látszólag ez az ötlet Robinnak is tetszett, mert rögtön felvirágzott az arca.
- Igen lehet.. Akkor viszont jobb lesz ha haza megyünk mert, anyukád már nagyon kivan.- mondta és sietve kelet irányába kezdett húzni. Pár percet sétáltunk az úton mikor egy sötét alak az utunkat állta. Robin megállt de azonnal el is indult a másik irányba. Én viszont ott maradtam. Egyszerűen nem tudtam mozdulni, pedig minden erőmmel küzdöttem, hogy Robin után mehessek de a lábam nem mozdult. Mikor sikítani akartam, mintha a számat is betapasztották volna. Egyre több sötét alak gyűlt körém. Mikor már voltak vagy huszan, az akit először pillantottam meg, közelebb jött. Mindegyiken fekete nadrág és fekete bőr dzseki volt rajtuk kapucnival. Az egyik oda szólt a melette lévőnek.
-Szeeegény kislány.. elázik a haja-mondta gúnyosan. Mikor valaki a hátam mögül szólt vettem csak észre hogy bekerítettek.
-nem baj. Majd én felmelegítem.- válaszolt neki gúnyos kacajjal. És abban a pillanatban elkezdett zuhogni az eső. Bizonyára most vehette Robin észre, hogy nem vagyok mellette, mert valahol az erdő mélyén a nevemet kiáltotta.
- Ellie,Ellie merre vagy? Ohh gyere ide kis testvérem- gúnyolta ki megint egy másik kapucnis Robint. Tehát mindent halottak a beszélgetésünkből.
-De ha ő nem is az én kis bátyám biztos a segítségedre szalad- mondta megint egy csuklyás csak nem fiú mint az előtte szólók, hanem lány.
-Na gyerünk, intézzétek el.- mondta az a csuklyás akit először láttam meg. A többieknek nem kellett több. Egyszerre indultak meg felém. Azt hittem megvernek, vagy valami ilyesmi, de úgy öt méterre megálltak és csak erősen összpontosítottak valamire. Először nem éreztem semmit de aztán a kezembe a lábamba , minden testrészembe amit érezni tudtam hatalmas fájdalom hasítót. Olyan volt mintha égne a testem. Ordítani akartam de még mindig nem tudtam se beszélni se menekülni, mert a lábamat egy láthatatlan   erő tartotta egy helyben. Nem tudtam mennyi ideig kínoztak de nekem órákig tűnt. Aztán egyszer csak felengedett a láthatatlan szorítás a lábamban de a számat még mindig nem akarta elengedni. A lábam abban a pillanatban amikor már éreztem, hogy megtudom mozdítani, felmondta a szolgálat és azonnal eldőltem. Abban a pillanatban megszűnt a fájdalom de én már túl gyenge voltam, hogy felálljak vagy csak, hogy nyitva tartsam a szememet. Az utolsó emlékem az az, hogy a testvérem fölém hajolt és tudtam, hogy meghaltam. Nem éreztem szomorúságot csak azt sajnáltam, hogy nem csókoltam meg őt