15.fejezet

15. fejezet.
 Azt hittem a halál nyugodtabb lesz.  Halkabb. De egyáltalán nem olyan amilyennek el képzeltem.  Hangos volt és sötét. Valahogy nem így képzeltem el a mennyet.Nem is tudom, miért de valamiért azt gondoltam a mennybe fogok jutni. De  miért gondoltam ezt? Hiszen én rossz ember vagyok.  Megöltem és megkínoztam sok embert és még nem is sajnálom. A testrészeimet nem tudtam mozgatni.  De ez nem is baj.   Vissza emlékeztem az utolsó perceimre amikor tudom, hogy még éltem.

 Láttam, hallottam, és éreztem ahogyan Fock megfordul. Sokkal erősebb voltam mint általában. Biztos azért mert a lány nekem adta az erejét, mikor megpróbált meggyógyítani. Tudtam mit fog tenni Fock anélkül, hogy megtetette volna. Éreztem, ahogyan felém küldi a halálos fájdalmat de olyan könnyen levédtem magamat, hogy még meg sem erőltettem magamat.  Éreztem, ahogyan próbál át törni a láthatatlan falamon a fájdalom de a fal túl erős volt, nem  tudott át jutni. Fock várta, hogy össze roskadjak, hogy felordítsak de nem történt semmi. Hallottam, ahogyan a vér gyorsabban áramlik a szervezetében, mikor még jobban összepontosít, hogy még nagyobb fájdalom hullámot bocsásson ki. Éreztem ahogyan először a szíve felgyorsul aztán lelassul, mikor Fock minden erejét elhasználva hátra tántorog  pár lépést.Minden egyes lépése, mintha egy óriás lépése lenne. Akkor zajt csap, hogy nem értettem, miért nem fogja be a fülét, hogy ne hallja. Ez a hihetetlen  erő aminek a birtokában voltam megrémített, de ugyanakkor maga biztossággal töltött el.  Lassan és zajtalanul oda mentem Fockhoz, hogy megöljem, mikor valahonnan meghallottam a lány kiáltását. „Engedj El” ezt mondta. Hallottam a hangjából a tehetetlen dühöt és egy kis félelmet. De ebből a hangból sokkal többet is megtudtam, mint amit hittem, hogy megtudok. Hirtelen magam előtt láttam egy magas szőke hajú kék szemű fickót aki  a lány csuklóját fogta.  De azt nem láttam, hogy miért ezért megpróbáltam ki tágítani a teret. Még nem is kelett különösebben koncentrálnom és már is láttam, hogy egy osztály teremben vannak és csak a lány meg az a fiú aki a kezét fogta és  még pár fiú van a teremben. Rögtön felmértem mi a helyzet. A lányt meg akarják erőszakolni és senki nem fog róla tudni, mert abban a teremben  nem lesz több óra a fiuk pedig nem engedik majd ki a lányt, hogy ezt elmondhassa. Hirtelen nagyon mérges lettem, magamra, hogy  kijutottam innen legutóbb. Miért nem maradtam itt meghalni? Az is jobb lenne mint  a lány nélkül élni úgy, hogy tudom segíthettem volna rajta de nem tudtam. Persze fel fogom kutatni a gyilkosokat mielőtt megölöm magamat.  Aztán eszembe jutott, hogy az az öreg ember aki beavatott ebbe az egészbe mesélt valami Ősi Hívásról ami annyit jelent, hogy ha valamelyik embernek a 3 törzsből elég nagy ereje van ahhoz, akkor tud irányítani egy bizonyos embert. Már kész is volt a tervem . Csak azt nem tudtam, hogy  kit irányítsak. Először a lányt akartam de féltem, hogy ha valami baj  csúszik a tervbe a lányt is veszélybe sodrom. Így Selia mellett döntöttem.  Először a hallásomat terjesztettem ki. Hirtelen mindent hallottam. Szó szerint. Hallottam a világot. Hallottam ahogyan egy koreai gyerek pék süteményt kér  az anyukájától, hallottam ahogy az északi sarkon egy jeges medve elejt egy pingvint, hallottam ahogyan egy hangya a trópusokban meghal mert  nem volt elég erős ahhoz, hogy elbírja a kis követ mit a hátán cipelt és így az agyon nyomta őt. Gyorsan vissza hívtam a hallásomat, mert ugyan csodálatos volt, hogy mindent hallottam, de ugyanakkor nagyon fájdalmas is.  Úgy éreztem be szakad a dobhártyám. A hallásommal  megkerestem Selont és ott is a gimit azon belül pedig Seliát. Éppen az anyukámmal beszél, hogy hova tűntem. Olyan gyönyörű, mikor aggódik.  Nem, nem szabad el kalandoznod Robin! figyelmez tettem magamat és a látásomat és a tapintásomat is oda küldtem Seliához. Mikor éreztem, hogy már nem bírom sokáig az utolsó erőmmel Seliába küldtem mind a három érzék szervemet. Most már nem csak Fock szobáját de az iskolai folyosót  is láttam. Nem csak azt hallottam ahogyan Fock próbál felállni, a gyerekek zsibongását is hallottam. Nem bírtam irányítani Seliát. Túl gyenge voltam hozzá. Utolsó erőmmel bele bújtam a fejébe és onnan parancsoltam neki, hogy menjen a spanyol terembe és hozza ki onnan a lányt. Amint ezt meg mondtam, neki vissza  tértem Fock szobájába. Még mindig éreztem, hogy lényem egy kicsiny része még Seliában van de ezzel most nem foglalkoztam.  A szoba végébe indultam ahol Fock állt megsemisűlten. Éreztem rajta a merő szomorúságot és megbánást. Hirtelen hallottam a hangját a fejében. „ Sajnálom Robin!! Hidd el, én  megbántam!!” Nem akartam el hinni neki de olyan mély őszinteség volt a szemében, hogy végül elhittem. A láthatatlan falat levontam, mert már így is alig maradt erőm. A lány erejét szinte mind elhasználtam mikor Seliába bújtam  a sajátom, meg nem volt olyan erős, hogy megtartson egy ilyen hatalmas falat. Így mikor teljesen védtelen lettem  közelebb mentem Fockhoz, hogy megnyugtassam, most már nem fogom  bántani. Mikor még egyszer a szemében néztem már nyoma sem volt az őszinteségnek, sem a megbánásnak. Csak mérhetetlen dühöt láttam a szemében. Vissza akartam húzni a falat, mert már tudtam, hogy ez egy csapda volt. De nem tudtam mert leblokkolták az erőmet.Hogy is hihettem el amit Fock mondott? Hisz még én sem bántam meg amit tettem pedig én nem is tettem olyan szörnyűséget mint ő!  Fock lassan felém sétált. Nem is érthettem, hogy az előbb mért hallottam olyan hangosnak a lépteit amikor most olyan hangtalanul jött felém, hogy  nem is tudtam, volna hogy jön ha nem látom.
- Köszönöm Robin! Megmutattad, hogy milyen nagy a lány hatalma!! Most már még jobban akarom!!- kacagott fel.- De ne félj! Mielőtt megölöm vissza adom azoknak a fiuknak.- súgta a fülembe. Hogy láthatta azt amit én is láttam?  Amikor válaszolni akartam,  olyan nagy fájdalom lepett el hogy felordítottam. Le rogytam a földre és már csak azt kívántam legyen vége. De a fájdalom nem hogy gyengült, erősödött. Láttam, hogy Fockórditást abba hagytam és lehajtottam a fejemet, hogy Fock azt higgye meghaltam. Mikor ő felém jött, hogy ellenőrizze tényleg meg haltam-e én felemeltem a fejemet és  lefejeltem. Mikor a földre került az ütéstől felé hajoltam és jól behúztam neki, aztán még egyszer és még egyszer és még egyszer. Mikor azt hittem, hogy győztem mert már nem volt eszméleténél nyílt az ajtó és egy kis szúrást éreztem a hátamban. Nem fájt különösebben de éreztem ahogyan a meleg vér kifolyik a hátamból ott ahol megszúrtak. Ahogyan a vér elhagyta  a testemet úgy gyengültem el. Az aki belém szúrta azt a bizonyos valamit, most megkerült és Fockhoz sietett. Mikor látta hogy rendben van felém nézett. Én már térdeltem, mert nem bírtam állva maradni olyan gyenge voltam.
- Lena! – kiáltottam fel meglepetten.
- Nem meg mondtam Robin, hogy nem akarok veled többet találkozni, mikor legutóbb láttuk egymást?- a hangja kimért és óvatos volt de láttam a szemén, sajnálja hogy meg kellett ölnie.
-Azt mondtad, hogy reméled nem látsz többet, nem azt hogy nem akarsz- mondtam csendesen.  Lena elmosolyodott.
- De Robb  ki mentett! Pedig azt hittem én fogok utoljára beszélgetni veled- mondta és a szemei egy kicsit homályosak lettek mikor felidézte azt a pillanatot. Eldőltem mert nem tudtam megtartani magamat olyan gyenge voltam.
- Végül is te beszélsz velem utoljára- mondtam de a hangom nem volt több suttogásnál. Éreztem ahogyan az erőm lassan elhagy. Tudtam, már csak perceim vannak.
- Lena! Ha én meghalok , akkor a lány is!- suttogtam bele a földbe, mert arccal a föl felé fordultam. Lenára pillantottam és láttam a szemében a megdöbbenést és a megrökönyödést. Aztán felpattant, gondolom, hogy életben tartson de ,már túl késő volt. Az utolsó emlékem, hogy örülök,  Lenának nem sikerült életben tartania. Aztán minden elsötétült.


Megint tiszta víz volt mikor felébredtem. Az elmúlt pár hétben nem volt ilyen durva álmom Robinról. Felkeltem és remegtem az idegességtől mikor le osontam, hogy egyek  egy tál müzlit.  Ha jobban belegondolok amióta Lukeval barátkozom egyetlen  álmom sem volt.   Az elmúlt pár hét felettébb unalmasnak bizonyult. Minden nap reggel Layla itt várt a ház előtt. Aztán  egész nap  Lukeval voltam, iskola után meg megint Laylával. Luke azóta, hogy megismerkedtünk nem szokott azokkal a drogosokkal lógni. Vissza emlékeztem, hogy mikor felszálltunk a buszra az ismeretségünk legelső alkalmából még undorodtam esetleg féltem tőle, de most már ő a legjobb barátom. Azt hittem, hogy az anyukájához megyünk vagy valamelyik barátjához de igazábol ki buszoztunk Selon határához  és csak néztük a lenyugvó napot( mert beesteledett mire oda értünk).  Teljesen ki ment Layla a fejemből, hogy találkozót beszéltünk meg, én csak a lenyugvó napot tudtam csodálni. Mikor  már besötétedett Luke vissza vitt a gimibe és ott elköszönt. Layla még mindig várt rám és meglehetősen  mérges volt, hogy több mint 3 órát késtem. Azóta nem engedi, hogy Lukeval legyek iskolán kívül, mert azzal fenyeget, hogyha iskolán kívül is találkozom vele mindent elmond az anyámnak. Tudom, hogy csak óvni akar de ez elég idegesítő tud lenni, hogy nem találkozhatok a barátommal. Mikor Lukera gondolok mindig megnyugszom, így történt most is. Mikor elég nyugodtnak éreztem magamat, bele gondoltam, hogy mit láttam az előbb. Tehát dió héjban Robin megkapta az erőmet mikor meggyógyítottam és azzal az erővel meg mentett engem és majdnem legyőzte Fockot de az át verte, de még így is  majdnem sikerült megölnie,de akkor bejött a szobába az a titokzatos Lena akivel már találkozott és megölte őt. Próbáltam racionálisan végig gondolni de össze szorult a gyomrom mikor  arra gondoltam, hogy Robin meghalt.De ha ő meghalt akkor én miért nem? Hiszen az volt az utolsó mondata, hogy ha ő meghal akkor én is. És mikor azon a fura réten voltunk, mikor Robin majdnem meghalt én is majdnem meghaltam. De most teljesen jól vagyok. Ez némileg megnyugtatott. Lehet, hogy  csak aggódok Robinért és azért álmodtam ilyeneket. Lehet, hogy nem is igaz!! Lehet, hogy csak képzelődök.  Már épp indulni akartam felfelé amikor csöngettek. Gyorsan a faliórára pillantottam, hogy mennyi az idő, de még csak éjjeli kettő volt.  Nem tudtam mire vélni a helyzetet.Végül is arra jutottam, hogy kinyitom és ha nem ismerem vagy valami nem tetszik benne az arcára csapom az ajtót. Lassan megindultam az ajtó felé és már azon voltam, hogy kinyitom mikor újra csengettek.
Hé! Ember az anyám alszik!-  feltéptem az ajtót, hogy egyenesen a szemébe kiabálhassak.  Olyan sötét volt, hogy nem láttam tisztán ki ő. Kerestem egy villany kapcsolót, hogy felgyújthassam , de sehol sem találtam így annyiban hagytam a keresést és megvetettem a lábam az ajtóban, hogy jelezzem addig nem mozdulok amíg nem azonosítja magát.
-Ellie!- nem volt több a hangja mint a suttogás de én azért felismertem. Nem úgy hangzott mint egy megszólítás, inkább mint egy  segély kérés. A szívem felgyorsult mikor felismertem Robin hangját. 
- Gyere be- invitáltam be gyorsan, és amint betette a lábát becsuktam mögötte az ajtót.  A nappali gyér megvilágításában is láttam, hogy mennyire jól néz ki.  Egy fekete vászon fölsőben és egy fekete melegítőben volt. Az arca egy kicsit koszos volt  de ezen kívül nem láttam rajta semmilyen sérülést, mikor végig kutattam értük a testét.  Nem tudtam megszólalni örömömben.  Pár perccel ezelőtt abban sem voltam biztos, hogy él-e még és most itt áll előttem és kutya baja.  Robin amikor belépett rögtön felmérte a szobát és mikor biztonságosnak ítélte óvatosan rám nézett. Látszólag ő sem tudott mit mondani így csak néztük egymást és elmerültünk egymás szemében. Tudtam, hogy mondanom kellene valamit de a szeme valósággal beszippantott. Olyan gyönyörű volt. 
- És, hogy vagy?-kérdeztem közömbösen, mintha nem láttam volna, hogy majdnem megölték. Rám emelte a mély kék szemét és a következő pillanatban már ott is volt előttem . Tudtam mi a szándéka, de még idejében elhúzódtam előle.
-Nem akarod?-kérdezte gyengéden de szomorúan. Én szinte szárnyalni tudtam volna örömömben.
-Hát szeretsz?-kérdeztem vissza, mert tudtam, hogy az előző kérdésre, nem tudok nemmel válaszolni.
-Hát, persze, hogy szeretlek. Inkább meghalnék, mint hogy lássam, hogy megütnek. Már az is fáj ha valaki tisztelet lenül  beszél veled.- úgy törtek ki belőle a szavak, mintha ez lenne az utolsó perce itt a földön.
-Szeretném, hogy megcsókolj.-mondtam halkan, mert annyira remegett a hangom az érzelmektől.  Ő már ott is volt mellettem és olyan szorosan ölelt, hogy nem kaptam levegőt. Az  arcomat megfogta egyik kezével és a magáéhoz emelte. Elvesztettem a testem, fölött az irányítást. Át karoltam és lábujjhegyre álltam, hogy elérhessem a száját.  Robin könnyedén felkapott és felvitt a szobámba. Mind ez olyan gyorsan történt, hogy arra sem volt időm, hogy tiltakozzak azért, hogy fel emelt. Már az ágyamban feküdtünk és csak öleltük egymást. Én sokkal többre vágytam, de féltem, hogy túl durva  lennék és inkább csak viszonoztam az ölelését.  Egy kicsit hátrébb húzódtam tőle, hogy kérdezhessek valamit.
- Ugye nem fogsz többet elhagyni?- amint ki mondtam tudtam, hogy elég gyerekesnek hangzik de nem törődtem  vele, csak a válasz érdekelt.
-Soha többé- válaszolta nemes egyszerűséggel. Én elmosolyodtam és bele fúrtam a fejemet a  vállába.  Hirtelen nagyon kimerült lettem,  és semmire se vágytam jobban mint, hogy elaludhassak.
- Ha rajtam múlna, most azonnal megcsókolnálak letépném rólad a ruhádat és elvenném a szüzességedet.- súgta bele a fülembe. Én elmosolyodtam de egy kicsit megrémített, mert még  nem hallottam, őt ilyen durván beszélni. Elhúzódtam tőle, hogy ne legyen akkora kísértés neki a közelségem. Ezt ő félre értelmezte mert még jobban magához vont és újra a fülembe súgott.
- Nagyon sajnálom. Megrémíttettelek. Soha többé nem fog elő fordulni.- ígérte halkan, de  tisztán kihallottam a hangjából sajnálatot.
-Én csak.. Félek, hogy ha most meg csókolsz nem tudod, majd türtőztetni magadat és én meg nem akarom..- nem tudtam tovább folytatni, mert annyira elszégyelltem magamat, mikor meghallottam, hogy mit mondok. Viszont az  volt a legrosszabb, hogy én ezt így gondoltam. Nem akartam lefeküdni Robinnal.
-Semmi baj. Akkor csókollak meg amikor akarod.- ez a két mondat viszont megrémített. Tehát azt jelenti, hogy ha egyszer megcsókol akkor utána már le is kell feküdnöm vele.
-Hogy hogy ennyire szeretsz? Úgy értem én még nem hallottam, hogy egy ember ennyire nem tudja magát tartóztatni- Tényleg kíváncsi voltam a válaszra, de féltem, hogy olyat tudok meg amit nem akarok meg tudni.
- Mióta megkaptam az erőd egy részét nagyon erősen érzek irántad. Erősebben mint bárki érzett bárki iránt a földön.  Legszívesebben a nap minden órájában, minden percében veled lennék.- mondta és éreztem a hangján, hogy nem túloz hanem igazat mond.
-Hát nekem nincs semmi kifogásom az ellen, hogy velem legyél- mondtam én is ugyanolyan őszintén mint ő.
- Tudod, mi a fura? Hogy egyikünk sem önszántából szeretett belé a másikba.- mondta elgondolkodva. Sajnos igaza volt. 
-Nagyon, nagyon sajnálom, hogy megöltem a testvéredet.- súgta bele a fülembe. Ettől bűntudatom támadt, de olyan erős, hogy el kezdtem sírni.- Mi a baj, szívem?- kérdezte aggódva Robin.
- Nem kellene itt lennem veled. Abina nem örül neki amikor veled vagyok- vallottam be neki.  Ő fel ült és engem is magával rántott.
- NEM szabad beszélgetned vele! Megtiltom, hogy beszélgess vele!-parancsolt rám emelt hangon. Ez feldühített.
- A húgom volt eddig az egyetlen ember az életemben akit feltétel nélkül szerettem! De te el vetted tőlem! Ezek után ne merészeld meg mondani, hogy találkozhatok-e vele vagy sem!- Nagyon felmérgesített. Robin felpattant az ágyról és az ajtó felé ment.
-Ne menj!- akármennyire is haragudtam rá nem akartam, hogy elmenjen.
-Anyád felébredt- hangzott az egyszerű válasz és Robin már le is robogott a lépcsőn. Anya tényleg felébredt, mert alighogy, Robin  kitette a szobámból a lábát, ő bejött.
-Már is ébren vagy?-kérdezte gyanakodva.
-Igen! Baj?-kérdeztem egy kicsit több éllel a hangomban mint kellett volna. Anya meghökkent, hogy vissza szóltam neki, de nem hagyta magát.
-Nem, csak gondoltam, hagyod hogy az anyád lehessek! De ha nem hát nekem úgy is jó- vágott vissza. Még mindig  nem tudta magát túl tenni azon, hogy még mindig nem adtam világos választ a kérdéseire az eltűnésem kapcsán. De ez most engem kicsit sem érdekelt. Az, hogy vissza jött Robin és megtiltotta, hogy találkozzak Abinával és szerelmet vallott,most túl sok  volt ez az egész ahhoz, hogy még leálljak anyával veszekedni.
- Folytathatnánk máskor? Éjjeli 4 óra van!-  mondtam csendesen de olyan gúnnyal a hangomban amitől minden szülő falra mászik. Tudtam , hogy Anya ebbe nem tud bele kötni. Azt csak nem fogja mondani, hogy márpedig beszélsz velem ahelyett hogy aludnál. Még vetett rám egy sértett pillantást és kiment a szobából. Nem tudtam vissza aludni, mert állandóan Robin fél mondata járt a fejemben “letépném rólad a ruhádat és elvenném a szüzességedet”. Nem akartam bevallani de egy kicsit megrémültem. Féltem, hogy vissza jön, de ugyan akkor akartam is hogy vissza jöjjön, mert közben szerettem is őt.  Gép elé ültem és kikerestem az iskolai honlapból, hogy hol lakik Luke. Át kellett mennem hozzá. Ő az egyedüli barátom ahol nem talál rám Robin. De miért lenne baj az ha rám találna? Nem értettem, hogy hogy félhetek egy olyan embertől akit közben szeretek. Amint megvolt a cím felöltöztem és hagytam egy cetlit Anyának, hogy Layla korábban jött és már elmentünk, Laylának, meg írtam egy SMS-t, hogy ma anya bevisz a suliba. Tudtam, hogy nem szép kijátszani kettőjüket de muszáj volt.   Fel vettem a táskámat és egy kis pénzen meg a tankönyveim kívül nem vittem semmit. Buszra szálltam és fél óra múlva már a külvárosban bolyongtam az utcákon, mert nem találtam Luke házát. Mikor végre megegyezett a cím avval a címmel amit még otthon írtam le már reggel 6 óra volt. A ház nagyobb volt mint vártam. Gyorsan fel mentem a lépcsőn( mert a ház előtt volt 20 fok lépcső. Ez vezetett fel az utcáról a házba) és becsengettem. Alig kellett várnom pár percet és már nyílt is az ajtó. Legnagyobb meglepetésemre az a vörös hajú lány nyitott ajtót, aki azon a bizonyos napon a helyemen ült spanyolon. Csak egy szál törülköző volt rajta, a haja még vizes volt.
-ohm- csak ennyit tudtam ki nyögni. Fogalmam sem volt, hogy mi ez az egész.
- Szia. Én Meredith vagyok-köszönt a lány kedvesen. Mintha kitalálta, volna hogy mit szeretnék kérdezni, mert pont azt akartam, hogy te ki vagy.
-öö én Ellie vagyok. Luke itthon van?-kérdeztem tétován. A lány csak bólintott de nem csinált semmit.  Pár perc múlva megjelent Luke ugyancsak törülközőben. Mikor meglátott ugyanolyan zavarban lett mint én.
-Ellie! Én vagy i s  Mi nem számítottunk az érkezésedre.- habogta. Meredith látszólag megunta, a mi kis jelenetünket, mert vissza ment a házba. Luke jelenléte mint mindig most is megnyugtatott akármilyen bizarr helyzetben találkoztunk.
-Akkor jobb ha most elmegyek-mondtam csendesen és már fordultam is meg mikor valaki a házból utánam szolt.
-Ellie! Gyere már be!-Rögtön felismertem ezt a hangot. Spanyolon a hang tulajdonosának akart beverni Luke. Megfordultam és dühösen Lukera meredtem. Nem hagytam hogy megszólaljon már be is viharoztam a házba. Ha jól számoltam az egész csapat ott ült a nappaliban.
-Hé szia kislány!-kiáltott fel az egyik mikor meglátott. Ketten egy hatalmas kanapén ültek megint ketten pedig álltak. Az aki előbb hozzám szólt a szoba végén ült egy karosszékben. Még egyszer végig néztem rajtuk, hogy megállapítsam be vannak-e lőve és legnagyobb sajnálatomra az egész társaságnak homályos volt a szeme, kivéve annak aki az elöbb hozzám szolt. Luke rögtön mögöttem lépett be a szobába és mikor kérdően rá néztem csak fel emelte a vállát.
-Hát nem tudtad, hogy még mindig barátkozom velük?-kérdezte ártatlanul. A törülköző veszélyesen laza volt  a derekán ezért csak intettem, hogy menjen öltözzön át aztán majd beszélünk. Ő hálásan bólintott aztán eltűnt a lépcsőn. Most volt időm végig nézni a házon. A halból rögtön a nappali nyílt. A nappaliban csak ülésre alkalmas bútorok és egy kandalló volt. A falon nem volt semmi kép semmi festmény.
-Bocsánatot szeretnék kérni!- búgott fel egy hang pont a hátam mögött.  Amilyen gyorsan csak tudtam megfordultam. Az a fiú volt aki előbbb kiszólt a házból. Nem úgy nézett ki mint aki nagyon megbánta a dolgot.- Engem Jamesnek hívnak.- folytatta.
-Figyelj, James! Nem érdekel, hogy sajnálod-e vagy sem. Én csak egy dolgot kérek. Hagyd békén Luket- ezt már majdhogynem ordítva mondtam.
-OO az anya tigris!-kiáltott fel James. A többiek ezen udvariasan nevettek aztán vissza tértek a saját el foglaltságukhoz.  Jamesnek rövid haja és fekete szeme volt. Nem nézett ki valami jól de ha egy kicsit kedvesebb lett volna  biztos akad rá pár jelentkező. Mikor hátrébb lépett láttam, hogy milyen ruha van rajta. Egy bőr szinü kaki póló és egy farmer,  csizmával volt rajta. Nem volt kedvem egyedül várni arra, hogy Luke vissza jöjjön ezért követtem a kis eldugott helyére a szoba sarkában.
- Meredith és Luke együtt vannak?-kérdeztem Jamest
- Attól függ..- utáltam ha valaki ilyen titokzatos.
-És mitől függ?-kérdeztem felháborodva.
-Attól, hogy mennyit ér az információ számodra.- mondta titokzatosan.
-Mondjuk egy csókot?-kérdeztem és próbáltam úgy beszélni, hogy a hangom ne remegjen az indulattól.
-Okos kislány!- kiáltott fel. Közelebb mentem, hozzá  és megfogtam a kezét.
- Te mindig tudod mire vágyik az ember..- mondtam halkan és megfogtam az állát,hogy ne mozdítsa el a fejét.

-Igen.-mondta és már be is csukta a szemét.  Meglendítettem a szabad kezemet és jól orrba vágtam.
-Ha egy kis test edzésre van szüksége- fejeztem be nevetve az előző mondatomat. Ő nem hajolt el eléggé az ütésem elöl, így máris kezdett belilulni a szeme.  Abban a pillanatban mikor leütöttem Luke robogott be a szobába.
-Hú szép ütés!- hallatszott több felől is a szobában. Én csak biccentettem és Luke felé indultam.  Megjelent mellette Meredith Luke egyik pólójában. Most már legalább tudom mi tartott ilyen sokáig nekik.
-Hello Ellie. Tudom, hogy most mérges vagy de ne ordítsd le Luke fejét. Annyira- szólt rám Meredith. Luke kérdően felé emelte a szemét, Meredith várt pár pillanatig és megrázta a szemét. Nem értettem semmit a kis játékukból vagy miből de kezdett elegem lenni.
-Rendben! Akkor gyertek mind ketten.- Szóltam rájuk és ki mentem a nappaliból. Ő követtek. Majd Meredith ki irányított minket a konyhába.
-Mióta tart ez?- kérdeztem és jelentős pillantást vetettem Meredith pólójára.
- Nem régóta. 1 hete.- hangzott a válasz Meredith szájából. Én kérdően Lukera néztem de ő csak Meredithet látta. Nem is nézett rám azóta, hogy beléptünk a konyhába. Fura de valahogy féltékeny voltam Meredithre. Eddig azt hittem, hogy csak barátilag szeretem Luket de ezek szerint nem csak barátilag tekintek rá.
- Miért volt valami kettőtök közt?- kérdezte Meredith és a hangja csak úgy  tocsogott a féltékenységben.
- Mi? Nem  dehogyis. Áh hova gondolsz? Én és Ellie? Soha- sietett Meredith megnyugtatására Luke. Érződött a hangján, hogy már azt is sértőnek találta, hogy ezt feltételezik.
-Ja. Soha- erősítettem meg Luke válaszát. már csak azért sem mert ha Robin megtudja, hogy hogy érzek Luke iránt, Luket biztos megöli.
- Jéézusom. Ellie! Ugye nem vagy szerelmes belém?-kérdezte aggódva Luke. Tehát ennyire kihallotszódott a csalódotság a hangomból?
-Én? Nem! Na jó talán egy egészen kicsit.- vallottam be szégyenkezve. Nem értettem, hogy ebből a barátságból, hogy lett szerelem ilyen rövid idő alatt.Felém lépett és megfogta az állam. Pont mint mikor először találkoztunk.
- Akkor jó. Mert talán én is szerelmes vagyok egy kicsit beléd.- mondta. De érződött a hangján a szánakozás. Tudtam, hogy ebből a szerelemből sosem lesz több mint barátság. Bólintottam, hogy megértettem és elléptem tőle.
-Akkor sok boldogságot Meredith! És sajnálom de ki nem állhatlak- mondtam nevetve, de a nevetésemben egy csöpp öröm sem volt. Meredith elmosolyodott és megfogta Luke karját. Aztán látszólag eszébe jutott valami mert elengedte Luke karját
t-Ó teljesen elfelejtettem, hogy Ellie veled akar beszélni egy fontos ügyről.- Ezt én is elfelejtettem. De már nem tartottam  olyan jó ötletnek mint mikor ide jöttem.
-Áh semmiség majd Laylának elmondom!- De pontosan tudtam, hogy Layla és Selia beszélő viszonyban vannak és azt nem engedhettem, hogy ez a hír Selia fülébe jusson. Meredith azonban már ki is libbent a konyhából így csak ketten maradtunk.
-Akkor mesélj.- mondta és leült  az asztalra. Nekem nem kelett több. Elmondtam az egész történetemet. A hugomtól kezdve  addig, hogy Robin a szobámban járt. Mindent elmondtam neki és valahogy megkönnyebültem, hogy ezt elmondhatom valakinek. Luke egész végig csendesen figyelt és nem szólt semmit. Az arcáról nehéz volt leolvasni hogy mit érez, mert minden érzelmét egy maszk alá rejtette.
Mikor befejetem csak ült némán és nem szólt semmit.

14.fejezet

 
A félelmem beigazolódott. Amint másnap felketem anya  rögtön letámadott a kérdéseivel.
- Hol voltál?- szegezte nekem az első kérdését mikor lerobogtam a lépcsőn,hogy egyek valamit.  Erre legalább tudtam a választ. Reggel mielött elszántam volna magamat, hogy lejövök úgy nagy vonalakban kitaláltam, hogy hol voltam és hogy mit csináltam az elmúlt pár hétben.
- Kellett egy kis kikapcsolódás. Elmentem és csak kocsikázgattam az országban. Ki pihentem magamat, hogy ujjult erővel  foghassak neki megint az élethez.- nem nagyon hittem hogy elhiszi de jobbat nem tudtam kitalálni. Láttam Anya arcán, hogy nagyon megbántotta a dolog, hogy nem szóltam neki és hogy ilyen lezseren vákaszoltam neki, de annyiban hagyta a dolgot, az ujjabb válaszok reményében.
- És hol aludtál, mit ettél?-kérdezte aggódva. Ez még új volt nekem. Nem voltam hozzá szokva, hogy ennyire törődik  velem. Legfeljebb akkor beszélt ennyit velem, amikor egyszer arról kérdeztem, hogy jól megy-e az üzlet.
- Volt spórolt pénzem abból vettem magamnak ételt és vagy a kocsimban vagy szállodában aludtam.  Amikor jobb napom volt elmentem étterembe.- válaszoltam és igen meg voltam elégedve magammal, hogy ezt ilyen jól kitaláltam. Anya látszólag elhitte és már-már azt hittem, hogy ezzel megúszom és nem tud mibe belekötni, de akkor felcsillnat az arca és tudtam, hogy még nincs vége az ostromolásomnak.
- De neked nincs is kocsid!- kiáltott fel majdhogynem örömmel, hogy megfogott és, hogy leleplezett. De a legrosszabb,hogy ezzel tényleg megfogott, mert ezzel nem számoltam. Lázasan kutattam az agyamban valamilyen válaszért de nem jutott eszembe semmi.
-öö.. Layla  kocsiját vettem kölcsön- eszembe jutott, hogy Robb a kocsijával rabolt el és nem nagyon lehetett ideje rá, hogy a kocsit vissza hozza. Láttam Anya szemén, hogy még sok kérdése van és tudtam, hogy az egy harmadára sem tudok felelni ezért látványosan a fali órára néztem és felsóhajotottam.
- Anya mikor vissza értem a suliból megigérem, hogy minden kérdésedre válaszolok de most mennem kell- nem tudtam elenged-e az után, hogy hosszú hetekig nem voltam itthon és most csak úgy lepatintom, mert akárhogy is fájt bevallanom egyáltalán nem ismertem az anyámat, hogy tudjam mit fog tenni. Anya látszólag nem akarta annyiban hagyni a dolgot és már nyitotta is a száját, hogy a szobámba parancsolhasson amikor kintről dudálás hangzott fel. Nem tudtam, hogy ki lehet az és hogy engem keres-e vagy egyáltalán ismerem-e az illetőt de ez most egy kicsit sem érdekelt. Csak az, hogy kijuthassak a házból. Gyorsan felkaptam egy almát az asztalon való tálról és  már rohantam is az ajtó felé, hogy kijuthassak. Mikor már félig kinnt voltam az ajtón kiáltottam csak vissza Anyának.
- Anya sajnálom de most tényleg mennem kell. Layla itt van értem és ha most nem megyek el vele nem tudok be jutni az iskolába. majd utána megbeszéljük és én  nagyon sajnálom- Az utolsó sajnálomot nem erre a beszélgetésre hanem úgy egyáltalánra  értettem. Mikor kiléptem Laylát láttam meg ahogyan a kocsijában ül. Egy töredék másodpercig azt hittem, hogy minden a régi. Hogy nincsenek új képességeim, hogy nem raboltak el. Ez az egy töredék másodperc volt az egyik  legjobb másodperc az életemben. Layla ugyanúgy nézett ki mint mikor utoljára láttam. Mikor észre vett felsikított és kiszált az autóbol, hogy megölehessen. Mikor a karjaiba zárt csak sikitozott és sikitozott, mint aki megőrült.  Bár meglepődtem de én is viszonoztam az ölelését. Nagyon örültem, hogy újra láthatom, mert talán ő hiányzott a legjobban amíg távol voltam.  Mikor végre  elengedett láttam, hogy könnyes a szeme.
- Jaj Ellie, annyira hiányoztál.-mondta és elkezdett sírni.
- Nekem is hiányztál de mégis honnan tudtad, hogy vissza jöttem?- kérdeztem és már én is madjnem sírtam.
- Mégis hol voltál?- kérdezte szemrehányóan. Először neki is hazudni akartam mint Anyának de rá jöttem, hogy nem vagyok rá képes. Neki nem. Ezért csak megráztam a fejemet  és megöleltem. Először nem viszonozta de mikor látta, hogy nem tudok és nem is fogok megszólalni ő is megölelt. Végül egy kérdéssel törtem meg a csendet.
-Mi történt mióta elmentem?-kiváncsi voltam mi van a régi barátaimmal. Most rajta volt a sor, hogy válaszoljon de ő csak intett, hogy szálljak be  a kocsiba és majd az iskolában elmeséli. Marasztalni akartam, meg akartam kérdezni, hogy miért nem válaszolt, mert ez a titokzatosség még jobban kiváncsivá tett de végül be száltam a kocsiba mert féltem, hogy Anya még meg lát és vissza hív. Az utat szótlanul tettük meg és csak a motorzúgása hallatszott. Végig néztem a kocsin és meglepetten állapítottam meg, hogy ez az a kocsi amivel azon a bizonyos reggelen Robb értem jött. Nem tudtam, hogy hogy kérdezzek rá Laylánál a kocsira mert azt mégse kérdezhettem, hogy “Layla, hogyhogy ezzel a kocsival vagy? Én úgy tudtam, hogy ezt Robb vitte el  és azóta sem hozta vissza. Csak azért kérdezem, mert engem is ezzel a kocsival rabolt el”. Ezért inkább hallgattam, mondván majd késöbb rá kérdezek. Mikor megérkeztünk az iskolába még senki sem volt benn. Ennek örültem, mert legalább nem kell  a fárasztó kérdésekre válaszolnom. Legalábbis most még nem kell válaszolnom. Mikor Layla kiszált csak intett, hogy kövessem. Nem tudtam  mire vélni a dolgot de hát gondoltam rendben. Be mentünk az iskolába és ott is az  Irodalom Terembe ahol éppen nem volt óra. Mikor beértünk Layla becsukta az ajtót és leült az egyik padra. Én nem tudtam mire vélni a helyzetet hát én is leültem és vártam. Pár percig némán a saját gondolatainkba merülve ültünk egymással szemben.
- Robb elhagyott- mondta végül keserüen. A kaján öröm gyorsan lepte el a testemet, olyan gyorsan, hogy nem tudtam megállítani. Egyszerüen az a kis rész a lelkemnek aki szerette Robbot most átvette a hatalmat a testem fölött.  A szívem gyorsabban dobogtt és csak arra tudtam gondolni, mikor Robb a tisztáson magához rántott és megcsókolt. Egy kárörvendő mosoly jelent meg az arcomon és örültem, hogy nem kell Laylával versenyeznem Robbért. De amint jobban bele gondoltam, hogy mit jelent ez. A  lelkem kis darabja aki szerette Robbot rögtön gyengébb lett, így már fel tudtam venni ellene a harcot. Azonnal  letöröltem az arcomról a kárörvenő mosolyt és rendeztem vonásaimat.
- Layla, nagyon sajnálom! De mégis mi történt?- kérdeztem sajnálatot eröltetve a hangomba, mert még mindig nem tudtam teljesen át venni a hatalmat a testem fölött. Layla szerencsére semmit nem vett észre abból ami az elöbb történt mert a semmibe meredt.
- Igazábol nem tudom. És ez a legrosszabb. Pár hete mikor te is eltüntél ő is eltünt és mikor ujra jelentkezett egyszerüen megmondta, hogy nem szeret és nem is szeretett csak azért volt velem mert szórakoztatta a rajongásom….- nem tudta tovább folytatni, mert elsírta magát. Egyszerüen képtelen voltam elhinni, hogy Robb ilyen gonosz volt vele. Nem is tudtam olyan emberről az iskolában aki szóba áll Robbal rajta és rajtam kívül. Nem tudtam mit mondjak neki.
- Layla, ha tényleg ezt tette akkor ez volt az élete legjobb döntése. Mármint neked ez volt a legjobb. Ő nem érdemelt meg téged. Te ezerszel jobb vagy nála, ráadásul az egész iskola a lábad elött hever. Csak csettintened kell és ezerszel jobb pasik fognak a kegyeidért versengeni.- Tudtam, hogy elég sablonos vagyok  de reméltem, hogy ez Layla figyelmét elkerüli.  Rám nézett ls halványan elmosolyodott.
- Ugye tudod, hogy ez egy kicsit sablonos volt?- kérdezte és hallottam a hangjában a nevetést. Én is viszonoztam a mosolyt, mert tudtam, hogy akármilyen sablonos is, de megtette a kívánt hatást.
- Pontosan mikor szakított veled Robb?- kérdeztem kiváncsian, mert nem tudtam, hogy Robb most, hogy vagy hol van és reméltem, hogy a dátum  tisztázza.Hogy jól van és minden renben vele.
- Nem emlékszek pontosan, de valamikor a hét elején történt- Layla  bizonyára láthatta, hogy elsötétül az arcom de félre értelmezte és azt hitte még mindig őt sajnálom, de igazából Robbért aggódtam. Mert csak tegnap váltunk el Robbtól Robinnal és ezek szerint még mindig nincs a városban. 
- Akkor, most már elmondod, hogy hol voltál?-kérdezte másdoszorra.  Szerettem volna elmondani neki az igazat. Az egészről. Hogy miért voltam olyan fura, hogy miért tüntem el, hogy miért  hagyta el a barátja, de féltem, hogyha megteszem őrültnek fog titulálni és soha többé nem áll velem szóba.  Mégis bele fogtam, úgy hogy a durvább részeket ki akartam hagyni  belőle.
- Mikor elájultam pár hónappal ezelött, és utána  fel ébredtem a kórházban… valami történt velem és.. azóta minden megváltozott- kezdtem bele de egy kicsit döcökősen ment, mert minden szavam elött megfontoltam, hogy biztos ezt mondjam-e. Nem néztem Laylára, mert féltem,hogyha rá nézek abba hagyom és ha egyszer abba hagyom akkor nem tudom fojtatni.- Éreztem bizonyos dolgokat amiket…. más nem érzett. És utána, Robb…- itt muszály volt Laylára néznem, mert tudni akartam, hogy mi játszódik le benne, de nem láttam a kiváncsiságon kívül semmit a szemében. Így hát folytattam.- Robb elvitt engem a Californiai házába és ott voltam pár napot. Utána onnan elmentünk Aaronnal… És ott is voltam pár napot- A kiváncsiságot felváltotta a döbbenet a szemében, mikor Aaronról beszéltem.- Aztán beállított Robin és elvitt Aarontól de út közben… Elvsztettük egymást.. és mikor újra találkoztunk Robb is vele volt.- Nem tudtam, hogy említsem-e a csókot, de végül úgy döntöttem ezt kihagyom, mert féltem ha elmondom akkor vége a barátságunknak.
- Aaront mondtál?- Szakított félbe Layla. 
- Igen. Miért?- kérdeztem vissza kiváncsian, mert nem értettem, hogy miért pont ez a része maradt meg az elbeszélésnek.
- Én ismerem őt- mondta félig suttogva  Layla. Ezt végképp nem értettem. Honnan ismeri ő Aaront?
- De mégis honnan ismered?
- Ameddig a testvéred még élt, ide járt iskolába-Most rajta volt a sor az óvatos pillantásokkal- De mikor meghalt kiiratkozott az iskolából és Californiába ment.-mondta lassan Layla és közben az arcom minden mozdulását figyelte, hátha olyat mond amit már nem bírok. Tehát Aaron ismerte Abinát. De miért nem mondta? Csak egy magyarázat van erre. Azért mert ő  a húgom ellensége volt és nem akarta, hogy én ezt megtudjam.
- A barátod volt?- kérdeztem remegő hangon Laylától. Nem tudom miért ütött ennyire szíven, hogy Aaron ismerte Abinát. Talán azért, mert eddig ő volt az egyetlen ember akiről   tudtam, hogy semmi köze nincs az életemhez. Legalábbis a régi életemhez nem volt köze.
- Nem. Ő és Robb voltak jóban.Robb segített neki költözni és ha jól tudom még mindig tarták a kapcsolatot- Hát persze. Tehát innen ismerte Aaron Robbot. Layla bizonyára láthatta, hogy ez egy   nekem nem olyan kellemes   téma, így gyorsan témát változtatott és az elkövetkezendő egy órában csak az iskoláról beszéltünk és, hogy kinek ki a pasija, meg a pletykákról. Engem nem kötött le ez ez a réma különösebben, de hálás voltam Laylának, hogy nem beszél többet Aaronról és Robbról, így talán egy kicsit túl lelkesen, de belevetettem magamat a beszélgetésbe, hogy  De Koila Prof.  miért nem szereti Laylát.  Jó volt normális társaságban lenni, normális dolgokról beszélni. Észre se  vettem, hogy hogy elszaladt az idő de becsöngettek. Én nem akartam be menni az órára, de Layla szerint már épp eleget hiányoztam, így kénytelen voltam felállni a padról és ki sétálni a teremből. Layla szorosan mögöttem volt mintha attól félne, hogy megint eltűnök. Egészen  a Spanyol Teremig kisért, (mert spanyol órám volt) és csak az ajtó elött köszönt el. Megbeszéltük, hogy iskola után találkozunk és folytatjuk a beszélgetés és már ott sem volt. Vettem egy nagy levegőt és benyitottam. A teremben abban a percben néma csend lett. Mindenki rám figyelt.  A legtöbb arcot nem ismertem, csak Selia arca tünt ki a többiből. Mint mindig most is gyönyörű volt. A haját levágatta így pont a nyakági ért. Egy kék toppot vett fel egy fekete farmer gatyával és egy torna cipővel. A tanár az első megdöbbenéséből felucsodva a helyemre parancsolt és folytatta az órát, viszont nem mindenki tudta magát ilyen könnyen túl  tenni a belépőmön. Próbáltam feltünés mentesen végig menni a termen a helyem felé. De mikor már a terem közepén jártam, vettem csak észre, hogy valaki már ül a helyemen. Egy sötét vörös haju lány volt. Az arca tele volt szeplővel ami kihansúlyozta kék szemét. Egy fekete póloban és egy fekete nadrágban volt. A szemét dúrván feketére fesettte. Az a tipikus rokker csizma volt rajta, vastag talpal és ezüst láncokkal. Abban biztos voltam, hogy új lány, mert elég jó az arc memóriám. Nem tudtam mit tegyek.  Menjek oda és kérjem el a helyemet vagy üljek le máshová. A teremben mindenki engem nézett kivéve a lányt és a tanárt. Végül döntöttem. Régebben olyan lány voltam aki oda megy és beveri a képét, csak mert a helyére ült. De az régen volt. Még Abina halála elött vagy az új képességeim elött. Most csak megfordultam és vissza mentem az ajtóhoz, hogy megnézzhessem, hol van hely még a teremben. De sehol máshol nem volt csak a terem végén ahol mindig a drogosok ültek. Nem volt más választásom. Lassan felmentem a lépcsőn és leültem pár fiú mellé. Azonnal láttam, hogy a társaság fele be van lőve a másik fele meg csak alapból hülye. Én pont a társaság közepén ültem le így aki eddig nem is vett észre belőlük az most már észre vett.  Úgy hatan lehettek és mindannyiuknak szakdt volt a ruhája. Nem figyeltek az órára. Tulságosan is el voltak foglalva a saját kis világukkal. Amint leültem elcsendesedtek és a következő pillanatban már szorosan melletem volt mind a hatuk feje.  Mivel a táskám Robb autójában maradt így nem hoztam magammal iskola cuccot ezért nem tehettem úgy mintha elmerülnék a jegyzeteimben. Végül a legidősebb szólalt meg.
- Szervusz kislány- a hangja mély volt és egy kicsit érces.  Nem válaszoltam neki, gondolván biztos békén hagy ha nem mutatok érdeklődést iránta.  A tag egy ugrással a mögöttem lévő székről elöttem termett és az arcomat megfogva kényszerített, hogy a szemébe nézzek. A szeme sötét kék   volt és meglepően tiszta ahhoz, hogy be legyen nyomva. Pedig amikor a testvérem elkezdett drogozni tisztán láttam, hogy mikor volt benyomva és mikor volt tiszta. Mikor be volt nyomva mintha köd lepte volna el a szemét. Olyan homályos volt. De most ennek a fiúnak tiszta volt a szeme. Elengedte az arcom és így végig tudtam nézni ratja. Nem úgy volt felöltözve mint a társai. Egy barna polót és egy kék farmert viselt hozzá torna cipőt. Teljesen normálisan nézett ki. Kezdtem azt hinni, hogy ő is csak azért ült ide, mert nem volt más hely és nem azért mert a csapat tagja.
- Hé, Luke! Mit akarsz attól a szerencsétlen lánytól?- kérdezte mögöttem egy hang. Tehát mégiscsak ismerik. Ő is  a csapat tagja. Pár percig  Luke csak nézte az arcom. Az arca olyan közel volt, hogy éreztem enyhén mentolos leheletét mikor válaszolt a hang tulajonosának.
- Semmit, semmit nem akarok még tőle- mondta rendes hangerővel. A többiek akik egy kicsit felvoltak háborodva, hogy miért érdeklem annyira most megnyugodtak, de nekem megakadt a figyelmem a “még” szócskán.  Felháborodva néztem végig az arcán. Szőke haját gyengén felzselézte ami nagyon jól állt neki. A vonásai egy kicsit durvák voltak de a sajátos módjukon szépek.  Eddig meg se szólaltam, mert úgy gondoltam úgy hamarabb leszálnak rólam, de ez a még feldühitett. Undorodva néztem végig rajtuk. Elegem volt már abból, hogy mindenki olyan titokzatos és semmit sem értek. A  karjaimat össze fontam magam elött és kihúztam magamat.
- Hogy érted azt, hogy még?-kérdeztem dühösen.  Luke arcán át suhant a döbenet de utána rendezte az arcvonásait és  ez így tökéletesen kifejezéstelen lett.
- Semmit.- mondta kimérten de rögtön láttam, hogy hazudik, mert a szemöldökét össze ráncolta és a száját össze szorította. Már éppen válaszolni akartam amikor a csapat egy ujjabb tagja aki a hátam mögött ült, előre hajolt  és a fülem melett oda  szólt Lukenak.
- Miért sajátíatod ki magadnak a lányt?  - kérdezte mély búgó hangon. Éreztem a szagából hogy ivott és be volt lőve.  Luke  arca eltorzult a dühtől   és láttam, hogy keze már lendül is  a fiú  felé de én autómatikuson elkaptam a kezét még az ütés közben.  Éreztem a megdöbbenést a levegőben. A csapat tagjai megmerevedve figyelt minket.  Luke már éppen felháborodva kérdezni akart tőlem valamit amikor felhangzott a csengő. Amilyen gyrsan csak tudtam  fel álltam és lerobogtam a lépcsőn. Már épp ki akartam lépni az ajtón amikor valaki megérintette a vállam. Hátranézve azt vártam, hogy a tanár az vagy valamelyik csoport társam de Luke állt mögöttem. A vonásai nem voltak olyan kemények mint az elöbb  és  a szeme is mosolygott.
- Még nem is mondtad a neved- mondta .  A hangjában most nyoma sem volt az elöbbi érces aláfestésből, most inkább dallamos és kelemesen simogató volt. Nem akartam neki válaszolni, de olyan aranyos volt és már nem is undorodtam anyira tőle mint az elöbb.
- Ellie. Ellienek hívnak.- mondtam olyan kedvesen ahogy csak tudtam. Már majdnem mindenki kint volt a teremből és már csak mi meg a hevrjai maradtuk a teremben csak mi az ajtónál voltunk  Lukeval ők meg  a padoknál. Mikor láttam, hogy felálnak ki akartam menni a teremből de  Luke vissza tartott.
- Engedj el!- mondtam emelt hangon. Mikor a haverjai meghalották a hangomat gyorsan szedelőzködni kezdtek, hogy leérjenek hozzám és Lukehoz. Dühösen rá néztem, mert tudtam, hogy nem azért volt kedves velem, mert tényleg az akart lenni, hanem csak fel akart tartani.  Ő csak fel emelte a vállát és  ártatlanul hátrébb lépett az ajtó irányába, hogy esélyem se legyen ki menni. A haverjai nem siették el a dolgot. Szép lassan közeledtek. A fura az volt, hogy egyáltalán nem féltem, csak dühös voltam. Dühös voltam, hogy túl gyenge vagyok hozzá ahhoz, hogy jól bemossak neki. A barátai már nem voltak olyan távol mint szerettem volna így gyorsan körülnéztem a teremben a tanár felé kutatva de az már rég kiment. Már majnem ide értek Luke barátjai amikor Selia jelent meg Luke hát mögött. A tekintete kiváncsi volt és döbbent mikor fel mérte a helyzetet. Döbbenten vettem észre, hogy a járása ugyanolyan könnyed mint Robiné és ugyanolyan gyönyörű volt mint Robin.   Könnyedén kikerülte Lukeot és kérdően rá nézett.
- Ez meg mi?- kérdezte dallamos hangján. Luke látszólag meg volt lepődve,  hogy hogy került ide.
-Én.. Én- dadogta.  Látszott rajta, hogy nem tud mit mondani. Igazat kellett adnom neki mert én se tudtam volna mit mondani Seliának az ő helyében. 
-Semmi nem történt. Csak beszélgettünk.- siettem segitségére Lukenak. Nem tudtam miért védtem de megtettem. Fél szemmel hátra néztem, hogy hol vannak  a haverjai de ők úgy látszik megijedtek Seliától és vissza mentek a helyükre. Selia kedvesen mosolygott de a szeme szigorúan villogott.
- Rendben. Akkor gyere Ellie majd késöbb beszélgetsz ezzel a kedves urral.- váltott kedves de kimért hangnemre. Bólintottam, hogy felőlem rendben, Lukenak meg biccentettem és már Selia melett is voltam. Megfogta a kezemet és úgy vezetett ki Luke melett mikor látta, hogy Luke nem fog félre állni. Látszólag Luket nagyon meglepte, Selia fel lépése. Nem foglalkoztam sokat vele, mert nem érdekelt, hogy mi van vele vagy hogy miért döbbent meg, mert most döbbentem rá, hogy igazából mit akartak csinálni velem ő meg a haverjai. Ettől fel kavarodott a gyomrom és elkezdtem gyorsabban menni, hogy minél távolabb legyek attól a teremtől. Mikor már az ebédlőnél voltunk Selia megált és felém fordult.
- Mi lenne ha most velem töltenéd a szüneted?- kérdezte nyugodtan, mintha az elöbb mi sem történt volna. Fogalmam sem volt, hogy mi volt ez az elöbb. Honnan tudta Selia, hogy bajban vagyok? Miért  lóg Luke velük? A drogosokkal?
  - Robinról lenne szó- szakított félbe  a gondolkodásomban ezzel a fél mondatával, de azt kivántam bár ne tette volna.  Fogalmam sem volt, hogy mi van Robinnal. Azóta az álom óta nem tudtam róla semmit. Féltem, hogy baja esik és féltem, hogy talán már meg is halt.  Nem tudtam mit válaszolni Seliának a még fel nem tett kérdésére és  ez el szomorított. Fogalmam sem volt, hogy szeretem-e Robint, bár az biztos, hogy az életemet  fel áldoztam érte ha kéri.  Még nem tudtam biztosra, hogy szeret-e, bár azt tudom, hogy szeret. Úgy mint a húgát.
- Szóval nem láttam pár napja. Anyja azt mondja, hogy beteg de szerintem nincs otthon. Valahogy úgy éreztem, hogy te tudsz róla valamit. Amikor először  találkoztatok volt valami a levegőben és azt hittem, hogy ugye te el mentél és ő utánad ment és hogy nem tértek vissza mert..- látszott rajta, hogy nem tudja, hogy mit mondjon. Én személy szerint megmerevedtem. Hihetetlen hogy az igazság egy felét milyen jól kitalálja a másik felét meg hogy mennyire nem.
- Mi? hogy én meg ő? Selia! Dehogyis- mondtam és próbáltam undorodva mondani  ezt  remélve , hogy nem veszi észre a hangomban a vágyakozást.
- Akkor nem is találkoztál vele?- kérdezte, és most már nem féltékenységből hanem aggódásból kérdezte.  Meg akartam nyugtatni, hogy de igen és minden rendben van vele legalábbis rendben volt mikor láttam(ha az álmomat nem számítjuk) de féltem, hogy gyanuba keverem magamat. Így csak megráztam a fejemet, mert féltem, hogy kihallja a hangomból a hamisságot ha  megszólalok. Látszólag megnyugodott  és elindult vissza felé. Én nem akartam még elválni. Szerettem volna megköszönni, amit tett  és szerettem volna beszélgetni vele. Így utána futottam de valószínüleg túl sokági vártam mielött utána mentem mert már nem volt sehol.  Pár pillanatig még kémleltem a folyosót de utána feladtam és elindultam a következő órám felé. A nap többi része gyorsan el telt. Spanyol után matek aztán irodalom, történelem, fizika és két testnevelés volt. Minden óra elején mikor beléptem pár percig néma csen honolt aztán minden ment tovább. Senki nem zaklatott a kérdéseivel és senki nem firtatta, hogy hol voltam és hogy mit csináltam.  Ezt fúrcsáltam de egy kicsit sem sajnáltam. A nap többi részében tovább kerestem Seliát de se őt se Laylát  nem találtam.Viszont azzal a fura lánnyal aki spanyolon a helyemen ült,  szinte minden órán találkoztam. Mindegyiket végig jegyzetelte és egyszer sem nézett fel. Mikor matekon a tanár felszólította nem, hogy az összes kérdést tudta de a tanárnak kérdeznie sem kelett semmit mert mintha kitalálta volna az összes kérdést és magátol válaszolt. Látszólag ez  csak nekem tünt fel, a többiek biztos stréberségnek könyvelték el. Mikor  végre vége lett a napnak már alig vártam, hogy újra Laylával lehessek. Még ki se csengettek az utolsó órárol de én máris a folyosón voltam. Már az iskola kertben jártam mikor halottam, hogy valaki követ. Azt hittem, hogy a tanár az, mert észre vette, hogy hamarabb ellógtam  így gyorsítottam a lépteimen. Ezzel egy időben az aki követett el kezdett futni. Nem akartam balhét, hogy már az első napon el futok egy tanár elöl így megálltam és fel vettem a legilledelmesebb arc kifejezésemet és párszor elpróbáltam magamban, hogy mit fogok mondani. Hallottam, hogy az ilettő megáll pár méterre tőlem. Vártam, hogy elkezdje  a szónoklatot, hogy miért jöttem el az óráról, de nem szólalt meg. Remek, gondoltam. Ezek szerint ez a tanár az a tipus aki  hagyja hagy mondjam el magam, hogy mi rosszat tettem. Így lassan megfordultam, hogy  elmondjam neki mennyire sajnálom  de mikor megfordultam nem egy tanárt hanem Luket láttam meg. Először meg döbbentem aztán hihetetlenül mérges lettem. El akartam futni. Féltem, hogy a haverjai is itt vannak a közelben. Azt fontolgattam, hogy milyen gyorsan tudnék el futni úgy hogy  letugyjam őt hagyni.
- Hé várj! Kérlek ne fuss el!!- kérlelt, mert látszólag ő is megsejthette, hogy mire készülök.  Minden valószinüséggel elolvadtam  volna  a kedves hangjától ha nem akart voln egyszer már így  elcsábítani.  Dühösen megfordúltam  és el indultam  az iskola kijárata  felé, Luket pedig nem méltattam a figyelmemmel.
- Én tényleg sajnálom ami spanyolon történt. Hülye voltam.-  olyan mély megbánással mondta, hogy haljottam rá, hogy elhiggyem.
- Miért voltál olyan hülye? Miért csináltad?- kérdeztem.
- Én nem tudok máshova beileszkedni csak hozzájuk. Csak ők értenek meg.- mondta keserű msollyal az arcán. Nem mondhattam erre, hogy ez hülyeség, mert ha valaki én pontosan tudtam milyen az ha valaki nem ért meg.
- Viszont az hogy még  velük lógsz nem jelenti azt, hogy részt veszel a mocskos ügyeikben.
- Hát lehet, hogy  egy kicsit meg rontottak- mondta, most már őszinte mosollyal. Nem bírtam meg állni, én is mosolyogtam.
- Igérd meg, hogy mostantól soha többet nem fogsz ilyet csinálni- kérleltem. Nem tudtam tiszta szívvel vele lenni, úgy hogy tudom ilyeneket művel a hátam mögött.
- Ha ez megnyugtat soha többé nem teszek se ilyet se több rossz dolgot- mondta gúnyos hangon de nekem ez elég volt.
- Rendben bár egy kicsit még csiszolnunk kell a stílusodon- mondtam nevetve bár nem bocsátottam meg teljesen neki azt amit spanyolon tett. Látszólag tudta, hogy még nem vagyok teljesen ki engesztelve  de ettől most el tekintett.
- És mit csinálsz itt? Hiszen még óra van-  kérdezte mosolygó szájjal.
- Éppen a barátnőmhöz igyekszek. Ha van kedved elkisérhetsz. Persze ha nincs jobb dolgod.- ajánlottam fel reménykedve, hogy igent mond, mert semmi kedvem sem volt egyedül folytatni az utat. Ő elmosolyodott és bólintott. 
- Mi lenne ha elötte még beugranánk  valahova?- kérdezte. Beugrott, hogy mikor Robb magával vitt ő is azt mondta, hogy beugrunk valahova, egy barátjához. De ezt elheseggettem magam elöl és bólintottam. Elindultunk és kis időn belül már a buszon robogtunk.
- Hova is megyünk?- kérdeztem buzgón mert meg akartam tudni, hogy mennyit fogok késni Laylától.
- Hahh ne félj nem foglak el vinni, megerőszakolni- nevetett de én le merevedtem. Nem értettem, hogy hogy viccelhet ezen.  A némaságomat félre értelmezte mert megint fel nevetett.
-  Én csak barátként tekintek rád. Nem áll szándékomban elrabolni- nevetett. Meg próbáltam egy mosolyt eröltetni az arcomra és vissza szóltam neki.
-Kár pedig  már úgy beléd estem- vágtam vissza neki. Felnevetett és én is vissza nevettem,sok idő óta most   először tiszta szívből nevettem.

13.fejezet

Nem tudtam mit válaszoljak Abinának.  Szerettem volna ott maradni vele. Tényleg. De volt valami, ami visszahúzott, ami nem engedte, hogy feladjam. Abina látta rajtam, hogy nem tudok dönteni és láthatólag megsajnált.
- Rendben. Akkor még ne beszéljünk erről, még sok időnk van. Bármikor dönthetsz úgy, hogy visszamész. De előtte várom a kérdéseket- Tudtam, hogy ezt csak azért mondja, hogy még ne kelljen döntenem és ezért mérhetetlenül hálás voltam neki.
- Ki az a Föld Lánya?- ezt majdnem elfelejtettem. Úgy döntöttem, hogy az első beszélgetésünket elevenítem fel.
- Ő védi az embereket. A föld jelképesen az embert jelenti. Emlékszel?  Az ember nem tud élni szárazföld nélkül. A 3 törzs ma már nem csak egymással harcol. Vannak páran közülük, akik vissza akarják szerezni a világot. Úgy szeretnék az embert eltüntetni a földről, hogy a száraz földet tüntetik el De ez nem fog sikerülni nekik.- nyugtatott meg. Nem tudom milyen színt ölthetett az arcom, de biztos, hogy nem volt valami szép látvány, mert a testvérem nem folytatta tovább a beszámolót. Nem  voltam biztos benne, hogy elhiszem azt, amit mondott. 
- De ha nincsenek veszélyben az emberek, akkor miért kell megvédeni őket?- kérdeztem. És reménykedtem, hogy bevallja, nincsen is veszélyben az emberiség és  csak viccelt. 
- Azért mert mi tudjuk, hogy lehetetlen az embereket eltüntetni, még attól  néhány ember a 3 törzsből nem olyan okos, mint mi és ők még próbálkoznak. De soha nem fog sikerülni, mert te ott leszel és megvéded az embereket- próbált megnyugtatni, de engem még jobban megrémített. 
- Most én vagyok a Föld Lánya?- kérdeztem aggódva. Nem akartam bevallani neki, de nem akartam én, lenni a Föld Lánya, egyszerűen nem akartam vissza menni és az embereket megvédeni, amikor még magamat sem tudom.
- Hát, ha  tényleg visszamész akkor igen te vagy a Föld Lánya- válaszolta Abina.  Ő ezt úgy mondta, mint valami kitüntetés és nem úgy, mint egy balszerencsét. Pedig én inkább az utóbbihoz társítottam ezt az információt.  Nem akartam megbántani Abinát azzal, hogy megmondom neki, ez nekem nem kiváltság.
- És mi a dolgom? Úgy értem mi lesz a dolgom?- kérdeztem, mert tényleg kíváncsi voltam rá mi lesz a dolgom. Abinát látszólag felvidította, hogy elfogadtam én leszek a Föld Lánya.
- Hát,  több Föld Lánya is van a földön. A legtöbben egy kis ember csoportot kapnak, akiket védeniük kell. Nem az összes embert kell megvédeni csak a legfontosabbakat. Tudod, nem csak mi vagyunk ilyen különös lények. Az emberek közül  is vannak, akik majdnem olyan különösek, mint mi- beszélt tovább Abina. Ezt nem teljesen értettem, de nem akartam tovább feszegetni ezt a témát, mert féltem, hogy olyat is megtudok, amit nem igazán szeretnék tudni.
- És mi az a Szellemvilág?- kérdezgettem tovább.
- Nos, néhányan a  3 törzsből úgy hiszi, ők túl  tiszták ahhoz, hogy megöljék azokat, akiket védünk, ezért a Szellemvilágból hívnak gyilkosokat, hogy végezzenek velük. -mondta Abina.
- de hát folyamatosan egymást öldöklik, de ahhoz túl „tiszták” hogy egy embert megöljenek?-kérdeztem  Abinától megrökönyödve.  Ezt nehéz volt el hinni. 
- Akkor visszamész?-kérdezte vissza kanyarodva az első témához Abina.
- Ne-nem tudom. Én itt akarok maradni. Veled. De valami vissza húzz- nem tudtam miért mentegetőztem, de valamiért féltem, hogy megbántom azzal, hogy vissza megyek mert még emlékeztem rá, hogy mikor először merült fel, hogy itt maradok, hogy felvidult a arca.
- Hé! Semmi baj. Nekem jó ez így. Majd minden nap jössz és meglátogatsz- mondta  vidáman. Ezzel én is meg voltam elégedve. Szinte mér örömmel kiáltottam fel.
-Vissza  megyek!
- Igen visszamész!-kiáltott fel ő is. Valahogy megkönnyebbültem.   Rögtön  indulni akartam, de féltem, hogy ezzel megbántanám Abinát. Kérdően ránéztem, hogy most mit tegyek? Rögtön indulhatok, vagy még beszélünk. Abina mint mindig mintha olvasott volna a gondolataimban és csak bólintott, hogy neki rendben van, ha elmegyek. Csak az volt a baj, hogy nem tudtam, hogyan kell vissza menni.
- És most mit csináljak?-kérdeztem.
-koncentrálj arra, hogy miért akarsz vissza menni. Hogy mi a jó az életedben. Próbáltam megtalálni azt a valamit az életemben, amiért vissza akarok menni, de semmi sem jutott eszembe. Abina látta rajtam, hogy nem tudok düllőre jutni.
-Jajj ne már! Ezt nem hiszem el. Nincs senki és semmi sincs, amit vagy akit szeretnél? Amiért visszamennél?-kérdezte kétkedve.  Amint megkérdezte tudtam rá a választ.  Robin. Miatta akarok vissza menni.  Nem tudom, hogy azért  érzek úgy iránta, mert az övé voltam, vagy azért mert tényleg szeretem, de szerettem és ezen nem tudtam változtatni. Abinának nem akartam megmondani, hogy miatta akarok vissza menni, hogy Robinnal legyek.  De Abina már megint olvasott a gondolataimban.
- Ellie, ő veszélyes! Nem lehetsz vele, úgy hogy tudod engem ő ölt meg!- kiáltott fel szemrehányóan.  Erre nem válaszoltam, mert még én se tudtam miért szeretem, ha ő ölte meg a testvéremet és engem is becsapott.    Inkább megpróbáltam koncentrálni.  Csak arra gondoltam, amikor először belépett a kórházi ajtón vagy mikor Aaronnál voltunk. Először nem történt semmi, de aztán valami láthatatlan erő beszippantott és egy pillanat  múlva már Abina nem volt mellettem, és a következő pillanatban már egy fehér tisztáson álltam, ami valahogy természetellenesen fehér volt.   Az a fura vonzás, amit akkor is éreztem mikor még Abinával voltam hirtelen felerősödött.   Körül néztem a tisztáson, de senkit sem láttam. Biztos voltam benne, hogy valamit elrontottam.  Gondoltam, ha már itt vagyok, körül nézek egy kicsit és elindultam előre felé. Egy tíz percig gyalogolhattam, amikor megláttam a távolban két követ. Nem tudom miért, de éreztem, hogy nekem arra kell mennem és minél előbb oda kell érnem. Elindultam és pár perc múlva már futottam, hogy minél gyorsabban elérjem a célt. Pár percig futottam mikor megláttam, hogy azt, amit két kőnek hittem két ember méghozzá két fiú.  Egyre közelebb értem és egyre rosszabb érzés fogott el. Nem tudom megmagyarázni miért, de féltem. Nem tudom miért, de egyszerűen rettegtem.. Mikor közelebb értem már ki tudtam venni az arcukat, lefagytam. Akkor már tudtam, hogy eddig mitől rettegtem, mert pontosan az következett be. Az egyik fiú, aki ott feküdt Robin volt. Az arca falfehér volt. Féltem, hogy nem lélegzik ezért letérdeltem és megnéztem a plúzusát a nyakán. A nyaka körül csúnya bevérzések voltak, .  Nagyon gyenge pulzusa volt, de volt neki és ez egy kicsit megnyugtatott, de nem nyugodtam meg teljesen. Éreztem, hogy fokozatosan elgyengülök.   Ugyanaz a késztetés fogott el, mikor Aaronnál voltunk. Hogy muszáj meggyógyítanom, de olyan gyenge voltam már, hogy alig tudtam felemelni a kezemet.   Valahonnan tudtam, hogy Robin mindjárt meghal, de segíteni nem tudtam neki. Egyre rosszabbul láttam és már megmozdulni sem tudtam. Robin nyakára tettem még egyszer a kezemet, hogy ellenőrizzem a plúzusát. Már alig dobogott a szíve. Tudtam, hogy pár másodperc múlva én is elájulok és mindketten meghalunk. Halottam, hogy valami megmozdul mellettem. Nehezen, de sikerült oldalra fordítanom a fejemet. Már olyan homályosan láttam, hogy nehezen tudtam megállapítani, hogy egy fiú. Egyenesen felénk tartott. Meg kell védenem Robint! Csak ez járt a fejemben. Megpróbáltam Robin elé állni, de nemhogy felállni, még menni sem tudtam. Rá akartam kiabálni, hogy menjen innen, de csak egy kis nyöszörgés futotta a torkomból.
- Ellie? Te meg mit keresel itt?- Tudtam, hogy ismerem ezt a hangot, de nem tudtam, hogy honnan.  Az illető végig nézett rajtunk és letérdelt mellém.
-Figyelj rám! Csak te tudod meggyógyítania- mondta erőltetett nyugalommal.  Ez a két mondat bebizonyította számomra, hogy nem ellenségről van szó. Próbáltam válaszolni, hogy rendben figyelek, de megint csak egy kis nyöszörgésre tellett.- Rendben, most tedd az egyik kezedet a hasára a másikat a mellkasára.- követni akartam az utasításokat de, még mindig nem tudtam megmozdítani a kezemet. Kezdett ellepni a köd. Már egyre kevésbé érzékeltem a körülöttem lévő világot. Bizonyára, észrevehette, hogy nem tudok megmozdulni, mert gyengéden megfogta a kezemet és Robinra helyezte.
- Most engedd felszabadulni az erődet.- tudtam mire céloz, de képtelen voltam rá, hogy megtegyem. Nem akartam, megint átérezni azt a fájdalmat, ami vele jár.  – Csak így segíthetsz Robinon.-mondta az illető. Végre felismertem a hangját. Robb volt az. Vajon mit kereshet itt Robin mellett? És mért akar segíteni?
-Ellie! Koncentrálj!- Adta ki az utasítást Robb.  Nem akartam megtenni, de csak így segíthettem Robinon. Az utolsó erőmmel felszabadítottam az energiát. Hirtelen sokkal jobban láttam, jobban halottam, erősebbek lettek az érzékszerveim.  Csodálatos érzés volt, de ez az érzés csak egy másodpercig tartott, mert utána átvette a helyét a fájdalom. Tudomásul kellett vennem, hogy még mindig olyan gyenge vagyok, mint előtte és csak a fájdalom maradt meg. Vissza akartam fogni a képességeimet, de Robb megsejthette és közbe szólt.
-Rendben. Most minden erődet irányítsd Robinra. Érezd, hogy átáramlik a te testedből az ő testébe.- úgy tettem, ahogy mondta. Minden erőmmel arra koncentráltam, hogy meggyógyuljon. Éreztem, ahogy minden extra képességem elhagy és Robin testébe szál. Mikor már nem volt mit át adnom neki az extra képességeimből. A saját energimát áramoltattam a testébe. De ahelyett, hogy elgyengültem volna felerősödtem. Jobban láttam és már tudtam mozgatni a testrészeimet. Végül Robb vette le a kezemet Robinról. Nem értettem miért teszi. Hiszen még nem kelt fel, még meg kell gyógyitanom őt.
-Megölöd magadat.- hangzott az egyszerű válasz a ki nem mondott kérdésemre. És azt ugyebár nem akarom, emlékeztettem magamat.
- Fel fog ébredni?-kérdeztem reménykedve. Robb elmosolyodott és megfogta a kezemet.
-Igen, fel fog. Neked hála.- mondta boldogan. És magához húzott. Nem tehettem semmit, mert már csókolt is. Olyan erősen tartott a két kezében, hogy mozdulni sem tudtam. Intenzíven és erősen csókolt. Az ajkai szét váltak és a nyelvével simogatta az enyémet. Végül majdnem át engedtem magamat neki de akkor eszembe jutott, Robin és még tartottam magamat és csak az ölelését viszonoztam. Tudtam, hogy nem lenne szabad, de olyan sok mindenen mentem keresztül és ő volt eddig az egyetlen, aki rám mosolygott, aki megölelt Aztán a szája vissza csukódott és egy kicsit elhúzódott de éppen csak annyira, hogy rendesen a szemembe tudjon nézni.  Mondani akartam neki valamit, de nem tudtam, mert a következő percben már valaki kiszakította a kezemből és leteperte. Tudtam, hogy csak Robin lehetett. Robin csak ütötte és ütötte, de Robb nem védekezett. Tudtam, hogy ha nem avatkozok, közbe a végén még Robin komolyan megsebesíti Robbot.
-Robin, Ne!- kiáltottam és feléjük szaladtam, mert egyre távolabb kerültek tőlem. Láttam, hogy már Robb is támadott. Olyan gyorsak voltak, hogy alig láttam belőlük valamit. Nem tudtam, hogy mivel tudok Robinra hatni, csak azt tudtam, hogyha én lennék most Robin helyében, akkor mit mondanék magamnak, hogy leálljon.
- Robin, én szeretem őt!- mondtam nem túl hangosan, de tudtam, hogy mind ketten meghallják. Abban a pillanatban, hogy kimondtam, Robin leállt és csak megsemmisülve maga elé meredt. Robb viszont a földön feküdt csúnya zúzódásokkal. Azonnal Robb felé siettem, mert nem nagyon akartam, hogy valaki meghalljon ezen a napon. Amint Robb mellé értem azonnal letérdeltem hozzá.
-Robb, jól vagy?-kérdeztem aggódva. A sérülései nem voltak komolyak. Csak pár vér alá futás volt a kezén, lábán és egy nagy monokli a bal szemén.
-Tényleg szeretsz?-kérdezte halkan.
-Nem tudom- válaszoltam megkönnyebűlve mert tudtam, hogyha már ilyeneken töri, a fejét nagy baj nem lehet. Most először nem éreztem azt a fura hiányérzetet. Lassan felálltam és Robinhoz mentem. Pár méterre megálltam tőle, mert nem tudtam mennyire bízhatok benne. 1-2 percig csendben álltunk, közben volt időm végig nézni rajta. Egy kék farmer volt, rajta ami már fekete volt a sártól és már csak pár helyen látszott az igazi színe, hozzá egy piros pulcsit vett fel ami  ki volt szakadva a két ujján és a  vállán.  Ilyen tökéletesnek még nem láttam az arcát. A szeme olyan kék volt, mint az óceán a vonásai tökéletesek voltak. Úgy éreztem, hogy végre otthon vagyok. Hogy most már bármi történhet, de mi eggyüt vagyunk, és csak ez számít. Végül ő törte meg a csendet.
-Nem várom, hogy megbocsáss, azért amit veled, és a nővéreddel tettem.- mondta alig hallhatóan. Én nem tudtam megszólalni. Semmire se vágytam jobban, minthogy megöleljem, hogy megcsókoljam, hogy vele lehessek. De valami visszatartott.
-Mit vártál? Hogy a karjaidba rohanok? Megölted a húgomat!- A hugom volt az ami vissza tartott. Hiszen megölte őt. Egy kicsit élesebbre sikerült a hangom, mint szerettem volna és láttam Robin arcán, hogy ez a pár mondat szíven ütötte.
- Haza viszlek!- mondta végül Robin újabb pár perc múlva. Bár szerettem volna még beszélgetni vele, de a „haza” szó megmelengette a szívemet. Nem tudom mennyi ideje ültem be Robb kocsijába, de az biztos, hogy nagyon régen volt. Nem szóltam semmit csak bólintottam. Robin Robb felé indult, én pedig ösztönösen elé álltam, mert azt hittem megint meg akarja támadni. Olyan közel kerültünk egymáshoz, hogy könnyű szerrel megcsókolhatott volna, ha akar és még nem is kellene erőlködnie. Deja vu érzésem támadt. Pont olyan volt, mint mielőtt megtámadtak minket. Láttam Robin szemén, hogy szeret és, hogy megbánta, amit tett és csak velem akar lenni.  Legszívesebben a nyakába vetettem volna magamat, de akkor felderengett Abina képe a lelki szemeim előtt és ez megakadályozott ebben.
- Nem hiszem, hogy tud járni ezért gondoltam segítek neki - mondta bosszúsan. Nem akartam okot adni rá, hogy mégis letámadja ezért megráztam a fejemet, és én indultam Robb felé, hogy majd én segítsek neki.  Robb még mindig úgy feküdt, ahogy ott hagytam. Letérdeltem mellé, hogy segítsek neki felállni, de már talpon volt mire letérdeltem és mikor felnéztem, hogy mi is volt ez megfogta a kezemet és felrántott maga mellé. Tudtam mit fog tenni, de megakartam akadályozni benne, mert nem akartam Robint megbántani.  Még nem nyertem vissza teljesen az egyensúlyom a felrántásból ezért el se tudtam hajolni előle, de még mielőtt megcsókolt volna Robin kettőnk között termett és megfogta Robbot a nyakánál.
- Nem hallottad, hogy nem szeretné?- sziszegte. De Robb csak nevetett.
- Csak azért nem verlek péppé, mert tudom, hogy egy kicsit eleinte szomorú lenne- vágott vissza Robb.  Már elegem volt, belőlük.
-ELÉG!! - Kiabáltam rájuk. Elegem volt. Én már csak haza akartam menni. Robin elengedte Robbot de látszott rajta, hogy ez már túl sok volt neki. tudom, hogy meg akart védeni és ezért hálás i s voltam neki, de féltettem Robbot.
- Miért félted? Hiszen ő rabolt el téged- kérdezte Robin. Már meg se kellett volna lepődnöm, hogy olvas a gondolataimban, de reméltem, hogy nem mindig volt ez így, mert ha igen hallotta minden áradozásomat róla.
- Ő mentett meg téged mikor eszméletlen voltál. Mondta, hogy mit kell tennem, hogy megmentsem az életedet.- válaszoltam neki csendesen. Robb eddig némán állt, de most megmerevedett és feszülten kezdett figyelni.
-Robin, jön Fock! Már nincs, messze vidd el innen Elliet én megpróbálom addig feltartóztatni- mondta feszülten Robinnak. Nem volt időm megkérdezni ki az a Fock, mert Robin könnyedén felkapott és elkezdett futni velem a másik irányba. Mindez olyan gyorsan történt, hogy alig fogtam fel ebből valamit. Sebesebben futott, mint  egy emberi lény képes lett volna. Robb még utánunk kiáltott.
- Viszlát, szerelmem- ezt bizonyára nekem szánta és hát bevallom megdobogtatta a szívem. Nem tudtam mikor fogom újra látni vagy még fogom-e valaha látni, de Robin olyan gyorsan futott, hogy már nem tudtam vissza szólni neki. A tisztást már rég elhagytuk, de a táj még mindig természetellenesen fehér volt. Egyszer csak megálltunk, én meg akartam szólalni, mert nem értettem mi történt az elmúlt percekben, de Robin leintett. Feszülten hallgatott utána feszülten megszólalt.
- Rendben, most már mehetünk- mondta, de a hangja nem volt hangosabb a suttogásnál, de most tudtam, hogy nem azért suttog, mert szomorú, hanem mert félt.-Kész vagy?- kérdezte gyengéden tőlem. Bólintottam és már ott se voltunk. A következő pillanatban már a mi utcánkban voltunk. Felkiáltottam az örömömben. Robin gyengéden letett és pár lépést hátrált. Rá néztem és meg akartam köszönni, hogy ide hozott, hogy véget vetett a „kalandnak” de mikor rá néztem az ajkamra fagyott a szó. Teljesen falfehér volt és még mindig hátrált. 
- El kell mennem, most- mondta és már ott sem volt. Nem tudtam mire vélni ezt és féltettem Robint de a következő pillanatban Anya rohant ki a házból.
- Ellie, hát itt vagy!!- zokogta és már a karjaiba is zárt. Viszonoztam az ölelést és belőlem is kitört a zokogás.
- Anyu, bocsánat haza akartam jönni, de…- nem tudtam mit mondhatnék. Hogy nem tudtam haza jönni, mert elraboltak és majdnem megöltek? Anyu csak leintett és tovább ölelt. Mikor kisírta magát betámogatott a házba és egy törülközővel be tessékelt a fürdőszobába. Nem kérdezett semmit és ezért mérhetetlenül hálás voltam neki. Mikor benn voltam a fürdő szobában végig néztem magamon a tükörben. A hajam össze volt ragadva és az arcom is csupa kosz volt. A ruhám mindenhol kiszakadt és a lábam is össze volt karcolva. Szörnyen néztem ki, gondolom akkor koszolódhattam össze így mikor Robinnal menekültem Fock elöl. Végig kellett gondolnom, hogy mi történt ez alatt a pár hét alatt. A kádban feküdve felidéztem, hogy Aaron értem jött, mikor Robbnál voltam és elvitt a házába.. Felidéztem mikor Robb oda sétált mellém és Robinhoz és megmondta mit kell tennem, hogy Robin életben maradjon. Nem tudtam eldönteni, hogy azért tette, mert veszélyben volt az életem vagy, mert tényleg nem akarta, hogy Robin meghalljon. Fogalmam sem volt, róla, hogy szeretem-e vagy utálom. Robinnal ugyanígy volt. Szerettem, de a húgomat jobban. Ő vette el tőlem azt, akiz az életemben a legjobban szerettem. Sok megválaszolatlan kérdés volt még előttem, de most mindez nem érdekelt csak a régi barátaimmal akartam lenni és a régi életemet akartam élni. Csak pár hétig. Csak pár hétig akartam normális lenni. Befejeztem a fürdést és kiléptem a fürdőszobából, hogy a szobámba mehessek, és végre normálisan aludhassak. Anya a konyhában volt és telefonált valakivel. Csak néhány szót tudtam kivenni, de mintha a rendőrséggel beszélt volna, hogy már megvan és már nincs semmi baj.  Felmentem a szobámba és azonnal az ágyamra feküdtem.  Mikor  már félálomban voltam csak akkor jutott eszembe, hogy mikor utoljára láttam Robint valami baja volt de nem tudom, hogy mi. Nem tudtam tovább gondolkodni ezen, mert elnyomott az álom.




Egy hosszú folyosón lépdeltem és Fockra gondoltam. Vajon nagyon mérges lesz? Biztos, hiszen elrejtettem előle azt, amit egész életében keresett. De nem tehettem mást. Szeretem, és ha elveszítem, akkor abba belehalok. Bár lehet, hogy már ma meghalok, de már nem érdekelt, mert ő biztonságban van, és csak ez számít. Beléptem a folyosó végén lévő ajtón. És Fock állt előttem. Az arca izzott a dühtől és a szemei vérben úsztak. Tudtam, hogy mi következik, de nem féltem. Csak rá tudtam gondolni, hogy milyen mikor mosolyog, amikor boldog. Most már biztos alszik, vagy az anyjával van. Ez melegséggel töltött el.  
-Megbíztam benned, de te elárultál. Miért?- kérdezte gyilkos nyugalommal. 
- Szeretem- adtam rá az egyszerű választ.  Megvetést vagy undort vártam, de ő elkezdett kacagni. Ezt nem értettem.
- Azért blokkoltam le a képességeidet, mert tudtam, hogy van rá esély, hogy  megpróbálod kiszabadítani a karmaim  közül, de azzal nem számoltam, hogy a kis barátod a segítségedre siet.  Majdnem elkaptalak, amikor kiszabadultatok, de a barátod megvakította az embereimet. Még így is majdnem sikerült, de akkor te vagy a barátod váltot. Azt hittem, hogy befellegzett, hogy nincs már esély, de a kis barátod hívott.- bizonyára észre vette a döbbenetet, ami az arcomra ült, mert felkacagott. Gyilkos és halk kacagás volt.- De te és a lány megint elmenekültetek. Ő viszont ott maradt. Ezt értékeltem. Na, szóval ti elmenekültetek, de te tudtad, hogy már követlek és ide jöttél. De ezt már te is tudod. Tehát ez az egész csak azért volt, mert szereted a lányt?-kérdezte még mindig kacagva. Én egyszerűen bólintottam. A kacagást átváltotta a csönd. De ez a csönd nem egyszerű csönd volt.  Érezni lehetett a csöndben, hogy ez egy gyilkos csend. Fock elfordult és mikor újra a szemembe nézett tudtam, hogy nekem itt a vége. Már úgy voltam vele, hogy elfogadom a halált, hogy megbékélek vele, de az utolsó pillanatban eszembe jutott ő. És tudtam, hogy küzdenem kell azért, hogy még egyszer vele lehessek.


Verejtékben úsztam, mikor felébredtem. Tudtam, hogy ez nem csak egy álom, hanem a valóság. Tudtam, hogy Robin bajban van, de azt is tudtam, hogy most nem tehetek érte semmit. Nem tudtam, mi lesz vele, mert ugyanolyan falba ütköztem, mint a kórházban.  Féltettem és reméltem, hogy ez mégis csak egy álom, de legbelül tudtam, hogy ez a valóság, de nem tudtam elfogadni. Lesiettem a konyhába, hogy igyak egy pohár vizet, mert teljesen kiszáradt a torkom. Tudtam, hogy másnap reggel mindent el kell majd mesélnem Anyának, hogy mi volt velem,de nem tudtam kitalálni a megfelelő mesét ami elég hihető mert csak az álmon járt az eszem. Minden egyes részletét újra és újra lejátszottam magam előtt de mindig egy kicsit kevesebbre emlékeztem. Visszamentem a szobámba és megpróbáltam vissza aludni, de nem sikerült. Túlságosan is felzaklatott az álom.