17.fejezet

Bocsi a hibákért, de  valami baj van a gépemmel

-Lena?-kérdezett vissza Robin. – Lena testvére, Aaron?- ezt olyan megdöbbenéssel kérdezte, hogy biztos voltam benne  nem csak arról van szó, hogy meglepődött, annak az  Aaronnak akit ismert  van testvére. Szívesen megkérdeztem, volna hogy miért lepődött meg ennyire de még abban sem lehettem biztos, hogy eggyüt vagyunk-e. Nem hogy olyanokat kérdezzek, ami lehet hogy túl nagy kérdés lenne neki és elmenne. Inkább  bele furtam a fejemet a vállába és csak halgattam a szív dobogását.  Egyenletes volt és lassú. Látszólag teljesen nyugodt volt bár a hangja nem ezt áruta e róla.
-Hogy hogy olyan nyugodt vagy, amikor  látszik, hoy izgat ez a dolog?- amint kimondtam már meg is bántam.  Pont az elöbb gondolkodtam el azon, hogy nem lenne ésszerü ha bármi olyan dolgot kérdezek ami elzavarhatja. Bár ez a kérdés igen ártatlannak bizonyult, ezért meg próbáltam lenyugtatni magamat azzal, hogy biztos nem fog el menni ezért a kis kérdésért.
- A mi fajtánk nagyon jól hall. Mikor ölnöm kellett biztosnak kelett lennem, hogy  nem vesznek észre a szív dobogásomból. Ezért ki fejlesztettem egy olyan „képességet” hogy akkor is nyugodt vagyok ha LEGBELÜL szét robbanok.- Bár ezt higgadtan mondta, most  halottam a szívén hogy nagyon izgul mit fogok válaszolni. Lassan felemelkedtem az arcához, a szánk csak centikre volt egymástól.
- Az nem te voltál- suttogtam, mert féltem ha hangosan beszélek ki hallja a hangomból a szenvedéyt és nem tudja majd magát türtőztetni.- Az egy másik Robin volt. Te jobb vagy nála, és ezt mind ketten tudjuk. Fock csak kényszerített, hogy meg tedd azokat a dolgokat. Egyáltalán nem kell félned, hogy mit mondassz el nekem és mit nem. Nekem bármit elmondhatsz mert én akkor is szeretni foglak.-  Már megint hülyeséget mondtam. Hisz ennél nagyobb baromságot nem is mondhattam volna. Minden filmben az van, hogy a lány vagy fiu kimondja, hogy szereti a másikat az pedig betojik és el szelel. Én pedig pont ezt akartam elkerülni. De ő csak elmosolyodott. A mosolyában volt egy kis gúny de azt nem tudtam hova tenni. Igaz az egész mosloly dologot sem tudtam hova tenni.
- Én is szeretlek.- suttogta vissza. Gondolom ugyan azok a dologok miatt nem emelte fel a hangját amiért én sem tettem.
- Akkor most eggyüt vagyunk?-kérdeztem és próbáltam eltitkolni a hangomból a reménykedést.
-Hát  ha neked az járás, hogy nem csókolhatlak meg de még egy puszit se adhatok az arcodra akkor igen járunk.- mosolyodott el újbol.  Ekkor jöttem rá, hogy ez milyen igazságtalan dolog velem szemben. Hiszen enyém a világ legjobb pasija de hozzá sem nyúlhatok.
- Rendben!- mondtam elég hangosan, és elhúzódtam  tőle, hogy rendesen beszélhessünk. Ő vissz akart húzni de én gyorsabb voltam nála és már talpon is voltam. Ő nem értette de,felált.
-Mi van rendben?-kérdezte nyugtalanul.
-Szeretnélek megcsókolni!- válaszoltam tömören. Először el lágyult az arca és biztos voltam benne, hogy bele fog egyezni a kisérletbe de aztán a lágy vonási meg keményedtek és szinte dühössé váltak.
- Ellie, már egyszer beszéltünk erről és akkor segitségért kiáltottál. Rögtön el mentél ahhoz a Luke nevü hülyéhez.Ellie, te félsz tőlem!- mondta keserűen. De vajon honnan tudhatta, hogy elmentem Lukehoz.Talán olvasott a gondolataiban? Biztos voltam benne, hogy nem félek tőle. Feltétel nélkül megbíztam benne azóta, hogy ami elött harcolt Fockkal azt, mondta hogy szeret.
-Nem, nem félek! talán féltem egy kicsit még a múltban de mostmár feltétel nélkül megbízok benned.- mondtam és magamat is győzködtem nem csak Robint. Mert a lényem egy kisebb része azt mondta, hogy én félek Robintól!
-Rendben  ha ennyire szeretsz miért nem akarsz lefeküdni velem?- kérdezte fölényesen.
-Nem mondtam hogy nem szeretnék lefeküdni veled.

-De nem szeretnél..- mondta gyászosan. Ami a legrosszabb volt, hogy tényleg nem szerettem volna lefeküdni vele. Bár azt nem tudtam megmondani, hogy miért nem.
-Én csak.. Robin bocsánat de még nem állok készen erre.-mondtam ugyanolyan gyászos hangon mint ő. – Én csak azt kérem, hogy próbáljuk meg!-kérleltem makacson. Láttam a szemében, hogy küzd az ellen, hogy beadja a derekát de végül rábólintott. Lassan közelebb lépett és lassan végig simított a kezemen. Az érintését tűz kisérte végig a testemen. Aztán még közelebb lépett hozzám és gyengéden kezébe vette az arcomat. Én próbáltam magamat megfékezni de nem bírtam tovább. Lábujhegyre álltam és a nyakába akasztottam a két kezemet. Halottam ahogyan halkan nevet aztán még közelebb férkőzött a számhoz.
-Biztos, hogy ezt akarod? Nem biztos, hogy képes leszek megállni…- nem fejezte be a mondatot, de tudtam mire gondol.
-Bízok benned!- mondtam neki egyszerűen.  Neki nem kelett több,  száját szorosan az én számhoz tapasztotta.   Ez a csók egészen más volt, mint mikor Robb csókolt  meg. Ő erőszakos volt, míg Robin szenvedélyes és gyengéd. Isteni volt vele csókolózni. Én szorosabban öleltem  és megpróbáltam még közelebb kerülni hozzá.  Nem éreztem, hogy sok lett volna neki ezért nagyon meg lepődtem mikor eltolt magátol.  Nagyon zilált de látszott, hogy élvezte. Értetlenül néztem.
-Mi a baj? Nem élvezted?-kérdeztem egy kicsit össze zavarodva. Látszott, hogy küzd valami ellen de pár másodperc után újra ott állt elöttem és mégegyszer megcsókolt. Ez a csók sokkal szenvedélyesebb volt mint az előző és jóval hosszabb. Most már tudtam, hogy az amivel elöbb küzdött, az saját maga volt. Tudtam ha nem állítom le akkor annak mi lesz a következménye, de nem tudtam leállítani. Olyan erősen csókolt, hogy már alig kaptam levegőt. Mikor el akartam húzni a fejemet ő nem hagyta, inkább még erősebben csókolt.  Könnyedén  a lábam alá nyúlt és a dereka köré fogta azokat. Én először  viszonoztam a csókjait de aztán megrémültem és el akartam tólni magamat tőle, ő viszont nem engedett el és inkább még jobban magához húzott.
-Robin, Ne!- mondtam két csók között. Ő mintha pár percig megfontolta volna, hogy mit mondok, de utána  csókolt. Már nem csak a számat csókolta. Elindult lefelé. Én próbáltam el tolni magamtól de túl neház volt.  A nyakamon csókolgatott, aztán a kulcs csontomon. A pólomat könnyedén szét szaggadta. Mikor  a mellemhez ért, hirtelen megállt. Én nem értettem a hirtelen változást de örültem hogy megállt. Aztán hirtelen már az arcomnál volt.
-Annyira sajnálom!- suttogta. Láttam az arcán, hogy pont ettől félt.  Én sírva fakadtam. Nem tudom meg mondani, hogy miért sírtam pontosan. Talán azért mert meg voltam ijedeve, de lehet hogy azért mert nem erre számítottam.  Robin magához vont és csak azt suttogta hogy sajnálja, sanjálja. Leginkább mérgemben sírtam. Nem rá voltam mérges, ő meg mondta hogy ez lesz, inkább magamra voltam mérges.
-Te tudtad,  hogy ez lesz. Inkább én sajnálom!- hüppögtem.Próbáltam meg nyugodni, és mikor Robin szív dobogását figyeltem ez ment is. Mikor már érezte, hogy valamelyest megnyugodtam lassan eltolt magától. Ekkor vettem észre hogy lábam még mindig a dereka körül van. Gyengédden  a combomhoz nyúlt és levette a derekáról. Mikor már az ágyon volt sem engedte el. Elmosolyodott és a következő pillanatban már a combomon éreztem a leheletét. Gyengédden megcsókolta és így haladt fölfelé.  Mikor a rövid gatyámhoz ért azt könnyedén fel hasította és így tovább tudott menni. Már azt hittem, hogy  leveszi a gatyámat, mikor  abba hagyta a csókolgatást és a követező pillanatban megint az arcomnál volt.
-Hogy, hogy ez nem hoz ki a sodrodból?- kérdeztem. Meg kell valjam nagyon jól esett mikor lent csókolgatott. Még mindig bennem volt az a kellemes bizsergés amit akkor éreztem.
-Van, hogy tiszta a fejem mikor veled vagyok- mosolygott. A mosolya imádni való volt, tele volt örömmel és elégedetséggel.-Persze ez csak ritkán van így- ezt most már nevetve mondta.  Én se tudtam megállni nevetés nélkül. Meg akartam csókolni, de féltem hogy mi lesz. Valószínüleg  ő is ezen gondolkozott. Kérdően rám nézett én meg bólintottam, hogy részemről rendben van még ha kockázattal jár is. Erre ő nem mondott semmit, újra egymáshoz tapadtak a szájaink. Most éreztem rajta, hogy teljesen tiszta a feje. Nem tudtam mi változott  de örültem neki. Egyre hevesebben  csókolt. Én nem ellenkeztem, mert tudtam hogy  most nem fog el szálni. Vissza csókoltam, eddig rajtam feküdt de most, magár húzott. Így már én „vezettem”.  Egy kicsit el tóltam magamtól.
-Na, hogy vagy?-kérdeztem aggódva, de gyorsan mert akármennyire is tudni akartam hogy, jól van-e, azért szerettem volna vissza  vissza térni a szájához.
-Jobban lennék ha vissza ugornánk pár percet az időben és onnan folytatnánk- mondta keserű mosollyal. Én is az ő véleményén voltam de el kezdett fájni a fejem. Nagy nehezemre esett de le kúsztam a melkasáról és  az ágy szélére ültem. 
-Mi a baj?-kérdezte aggódva.
-Nem tudom, nagyon fáj a hasam.- mondtam és a hasamhoz kaptam. Tényleg iszonyúan fájt. Robin gyengédden lefejette a kezemet a hasamról és oda helyezte a sajátját.
-Lehet hogy ez fájni fog- figyelmeztetett. Én bólintottam egy kicsit megnyomta a hasam felső táját, én felordítottam fájdalmamban. Ő gyorsan lekapta a kezét a hasamról és fel állt. Mikor fel húzott magához én felszisszentem fájdalmomban. Robin arcát elöntötte az aggodalom. Meg akartam nyugtatni, hogy nincs semmi baj de féltem, hogy nem tudom úgy kinyitni a számat, hogy ne ordítsak fel fájdalmomban.
-Be kell vinnelek a  korházba!- mondta Robin aggódva. Meg akartam kérdezni, hogy miért, mi bajom de meg sem tudtam szólalni. Remlétem, hogy most is olvass a gondolataimban és így tud válaszolni a kimondatlan kérdésemre.
-Szerintem belső vérzésed van. Sürgősen be kell vinnelek egy korházba különben meghalsz.- mondta síri hangon. Mintha már meg is haltam volna. Ettől nagyon megijedtem, nem akartam meghalni. Meg akartam kérdezni, hogy  miért nem indulunk most azonnal.
-Mert, félek hogyha megmozdítalak a vérzés olyan szinten el kezd áramolni a testedben hogy azonnal meghalsz.- ezt már végképp nem értettem. Hiszen pár perce még teljesen jól voltam, mi történhetett azóta?
-Nem  tudom.- válaszolta szomorúan. Be pánikoltam. Nem akartam elveszíteni az anyámat, Luket, Seliát,Laylát. A barátaimat. De legfőbbként Robint nem akartam elveszíteni. Nem kaptam levegőt. Valószínüleg pánik rohamom lehetett, mert éreztem hogy zokogokk de hallani nem halottam magamat. Hirtelen mindent betöltött Robin szívdobogása. Tü-düm,tü-düm,tü-düm.  Lassú és nyugodt volt, de láttam az arcán hogy majd szét veti a düh és az elkeseredetség.
-Nem fogsz meghalni, érted?-kérdezte feszült hangon Robin. Tü-düm,tü-düm,tü-düm. Nem tudtam hinni neki, de nagyon akartam. Tü-düm,tü-düm,tü-düm.  Már gondolkodni se tudtam, mert a fejembe is be férkőzött a fájdalom. Láttam Robinon, hogy mellettem akar lenni, meg akar öleleni, de mégsem tette és ez megörjíetett.  A fájdalom ellepte a gondolataimat és mindegyiket lefoglalta.  Féltem megmozdulni de Robinnal akartam lenni, meg akartam ölelni.
-Várj itt, és ne mozdulj!- utasított Robin, és kiment a szobábol. Ne mozduljak? Komolyan? Hogy ne mozduljak, mikor lehet, hogy mindjárt meghalok? Remek. Ha jobban bele gondolok az elmúlt hónapok alatt egész sokszor halltam meg majdnem. Miközben ezen elmélkedtem belépett a szobába Robin mögötte, meg Luke.
-Luke, mit keresel itt?-kérdeztem elkínzottan. Nem akartam,hogy így lásson. Hiszen én szeretem őt vagy mi. És akkor ez nem a legjobb állapot arra, hogy lásson.
-A kis barátod jött értem. Elvileg azért mert valami baj van.- mondta Luke és hallatszott a hangjából, hogy örül, hogy lát mégha ilyen állapotban is. Ekkor  gondoltam, bele hogy nincs rajtam fölső és a gatyám is fel van szakítva. Luke valószínüleg ugyan ezt nézte mert dühösen Robin felé fordult.
-Meg tetted? Hisz nem látod, hogy ő nem akarja?-kérdezte felháborodva Luke. Tudtam, hogy arra gondol amire gondolom hogy gondol. Szinte döhített, hogy ilyet feltételez Robinról. Bár tényleg megpróbálta de idejében leállt. Robin nem ellenkezett, csak lehajtotta a fejét.
-Nem, nem csinált semmit.-mondtam, de még én is éreztem hogy milyen hamisan cseng a hangom.
-Csak gyógyítsd meg!-kérlete Robin Luket. Én értetlenül  néztem rájuk. Luke  Lassan felém lépett. Látszott rajta, hogy azonnal le akarja tépni Robin fejét.
-Amint meggyógyítom megöllek!- mondta halkan de biztosan.  Robin elkínzottam bólintott és hátra lépett. Intett nekem hogy szép lassan üljek le az ágyra.
-Hogy tudnál meggyógyítani?-kérdeztem kétkedően. Luke válaszolni akart de utána inkább csukva tartotta a száját. Megint elöntött a fájdalom. Halkan felnyögtem.
-Luke, ő nem tett semmi rosszat- mondtam Lukenak, mert akármennyire is szerettem volna ha abba maradna a fájdalom, nem akartam, hogy Luke rosszat gondoljon Robinról.
-Komolyan? akkor te tépted le magadról a pólódat? És te magad hasítottad fel a gatyádat?-kérdezte Luke gorombán. Éreztem ahogyan a fájdalom elönti aq többi testrészemet is. Megpróbáltam elfojtani, hogy tiszta fejjel beszélhessek Lukeval.
-Jó rendben megpróbálta de leállt.-vallottam be neki durcásan. Luke felszisszentett.
-Tehát neked ilyen barát kell? Aki minden eggyes alkalommal majdnem megerőszakol mikor vele vagy?-kérdezete megint. Én nem tudtam válaszolni, mert már meg se próbáltam elfojtani a fájdalmama, hagytam hogy szét áramoljon a testemben. Fel ordítottamfájdalmamban. Robin  valami olyasfélét mormolt, hogy amint Luke meggyógyított felőle meg is ölheti őt. Már kezdett elegem lenni abból, hogy állandóan meg akarja ölni saját magát. Luke lassan közelebb jött felém. Én hátra tántorodtam és leültem az ágyra.Luke letérdelt elém és a kezét a két térdemre tette.  Egyre inkább fájt mindenem. Luke becsukta a szemét. Én értetlenül de leginkább fájdalmasan néztem rá mert úgy éreztem, hogy a fájdalom elenyészt. Mikor már úgy voltam vele, hogy nem bírom tovább és inkáb megmozdulok csak maradjon abba a fájdalom, hirtelen az megszünt. Helyette inkább szerelmet éreztem és sajnálatot de leginkább gyűlöletet Robin iránt. Mindez csak pár pillanatig tartott aztán semmi. Hihetetlenül örültem, hogy nem fáj már semmim. Mintha soha nem is fájt volna. Luke viszont nem volt ilyen jó állapotban. Halkan fel nyögöt és láttam, hogy nagyon rosszul van. A hasához aztán a fejéhez kapott és megkínzottan eldölt. Segíteni akartam, neki de foggalmam sem volt róla hogy hogyan tehetném. Féltem megmozdulni ezért inkább Robin felé néztem. Látszott az arcán, hogy ő is ugyan annyira szenved mint Luke. Szörnyű volt azt látni, hogy számomra talán a két legfontosabb férfi így szenved.
-Adjátok vissza!-kérleltem mindekttőjüket, mert egyszerre rá jöttem, hogy Luke át vette tőlem a fájdalmamat, Robin pedig akaratlnaul is olvas Luke fejében.  Vissza akartam kapni a fájdalmat, hogy nekik ne keljen át élniük. Leginkább attól féltem, hogy Luke nem csak a fájdalmamat de más érzéseimet is át vette. Láthatólag nekik sem tartott ez az egész csak pár percet mert Robin újra lehajtotta a fejét Luke pedig lassan fel térdelt. Én gyorsan mellé térdeltem.
-Jól vagy?-kérdeztem aggódva. Luke rám nézett de a szemében nem láttam mást csak szánalmat.
-Annyira sajnálom.- mondta halkan. Én nem  értettem, hogy mire céloz ezért kérdően rá, majd Robinra néztem.
-Minden érzésedet látta- mondta halkan és komoran Robin. Mindet? Az lehetetlen. Valószínüleg Luke is látta az arcomon a kétkedést mert bátorítóan megfogta a kezemet.
-Láttam a gyászt amit akkor éreztél mikor Abina meghalt. Láttam a félelmedet amit akkor éreztél mikor Robb elrabolt, láttam a boldogságot, amit akkor éreztél mikor Robin betopant Aaron házába. Láttam a dühot amit akkor éreztél mikor a Spanyol teremben voltunk. Láttam a szeretetet amit akkor érzel mikor meglátsz és láttam a félelmet mit akkor éreztél, mikor azt hitted, hogy Robin megerőszakol és amit mindig érzel mikor látod Robint.- mondta szinte elégedetséggel. Nagyon dühös lettem rá. Miért?  Miért mondta ezt? Hiszen nem félek Robintól, szeretem őt. Minden prockiámmal. Most már tudtam, hogy miért hajottta le a fejét Robin mikor vége lett a fájdalmának. Mert ő is érezte amit Luke érzett. Most biztos azt  hiszi hogy félek tőle.
-Luke! Menj innen!-kiáltottam rá dühösen. Látszólag meglepte a hirtelen dühöm de engedelmeskedett és felállt hogy kimenjen.
-Tudod, hogy téged is szeretlek.- mondta nekem foghegyről. Hogy lehet ilyen arogáns, mikor én az elöbb kiöntöttem neki az érzelmeimet még ha nem is akarostul. Mikor kiment Robinhoz fordultam. Lassan felálltam és elé sétáltam. Pár méterre megálltam tőle.
-Szeretlek, és mindig is foglak. Az érzelmeim tévednek amikor azt állítják, hogy félek tőled.- mondtam egyszerűen és szeretet teljesen. Robin felemelte a fejét és láttam a szemén, hogy  ha most el megy nem látom többé. Sőt, soha senki nem fogja látni!
-Minden okod meg van rá, hogy félj tőlem.- mondta halkan de a hangja hallatán sírni támadt kedvem. – Megöltem a testvéredet, megpróbáltalak megerőszakolni, és ott az erdőben meg is próbáltalak öletni.- mondta és keserűen fel nevetett. Nem értettem, hogy miért próbált megöletni de most az mindegy is volt. Igazat kellett adnom neki. Féltem tőle, még ha nem is akartam volna.  Fel sírtam. 
-Félek tőled!- mondtam és már alig láttam a könnyeimtől. Ő csak bólintottt és elindult az ajtóm felé.-De szeretlek is, és nem vagyok hajlandó elengedni. Robin megfordul és elkinzott arcán láttam, hogy el akar menni, meg akar halni. De nem fog. Mert szeret, és ez fontosabb neki mint az, hogy nekem mi jó. Lassan felém lépett.
-Tehát szeretsz?-kérdezte halkan. 
- Már kétszer is mondtam, hogy igen.- mondtam mosolyogva. Ő is elmosolyodott és gyengédden megfogta a kezemet. Mintha péri tűz terjedt volna szét a karomon. 
-Akkor, soha többé nem érek hozzád!- mondta, de látszott a szemén, hogy legszívesebben rám vetné magát.- nem akarok okot adni a félelmedre!- Tudtam, hogy nem tudom még most jobb belátásra bírni, még nem tudom elmondani neki, hogy  ez őrültség, és hogy próbálkozni kell. Úgy döntöttem, hogy most annyiban hagyom a dolgot, mert most úgy is hajthatatlan.
-Rendben, ha már ilyen hülye vagy, akkor legalább válaszolj pár kérdésemre.- adtam neki a durcát, pedig örültem, neki hogy nem ment el. Bólintott, hogy rendben.  Én félénken kinyujtotottam magam elé az egyik kezemet, hogy arra ösztökéljem, hogy jöjjön vissza velem az ágyba. Ő pár percig csak nézte a kezemet és látszólag fontolgatta, hogy meddig bírja az önuralma. Majd végig nézett rajtam és a szekrény felé intett, hogy vegyek fel valamit. Tudtam, hogy csak engem akar védeni ezzel és nem az van, hogy nem akar látni így. Így gyorsan felkaptam magamra egy jó bő pólót és egy hosszú melegítő gatyát. Jobban is felöltözhettem volna, de úgy éreztem hogy Robinnal már át léptük azt a „csak szép ruhában láthat” időszakot. Mire vissza fordultam, hogy jóvá hagyást kapjak a ruhámra , Robin már az ágyamon ült. Az öle túl üres volt én meg már túl régóta nem ültem benne. Szinte muszály volt bele ülnöm. Pár lépéssel átszeltem a szobát és az ölébe vetettem magamat. Ő nem ellenkezett de éreztem a lélegzet vételén, hogy meglepődött.
-Tehát, az első kérdés. Hogy tudsz olvasni a gondolataimban?-kérdeztem, mert ez fúrta leginkább az oldalamat.
-Ezt nem csak én tudom. Minden lény a 3 törzsből. Csak koncentrálni kell hozzá. A legtöbben életükben csak egyetlen ember gondolatát hallják. De ez nem olyan mint a vámpíros filmek állítják.-mondta nevetve. Nem tudtam, megállni akármennyire is komoly akartam maradni elnevettem magamat.-Inkább olyan mintha látnám az ember életét a szemén keresztül. Látom a múltját és látom a jelent ahogy ő felfogja.  De a múltját nehéz látni. Az embernek vagy nagyon gyengének, vagy neked nagyon erősnek kell lenned, hogy láthasd a múltját. A jelent viszont könnyű. Olyan mintha egy filmet néznél, csak az a valóságot mutatja. Csak az adott ember felgogásával.- Mondta, de én egy szavát nem értettem. Mikor látta, hogy ráncolom a homlokom elnevette magát. Egyáltalán nem értettem, hogy miért neveti el mindenki magát ha ráncolom a homlokom. – Amikor nem volt szabad beszélned én láttam a szemedben ahogy megkérdezed azt tőlem. Ez egy kicsit olyan mint Meredithnek a jövőbe látás. Csak én nem a jövőt hanem a jelent látom.- Mostmár valamivel tisztább volt.
-Amikor először találkoztunk a korházban, én beléd pillantottam?-kérdeztem meglepődve,mert össze kötöttem azt amit az elöbb mondott a történtekkell.
-Ami azt illeti, nagyon meglepődtem, hogy láttad a multamat. Ezt még a Tapintók legnagyobbjai is képtelenek megcsinálni. Alig egy tucat ember van a földön aki mások multját látják és ők is pár évtizedik tanulják azt. Te pedig első nap mikor megkapod a képességedet már tudod is használni. Amint rá jöttem, hogy belém láttál rögtön levédtem magamat mert féltem, hogy azt is észre veszed, hogy megöltem a hugodat.- összerezzentem mikor kiejjtette a hugomat a száján. Nem szerettem ha róla beszél. Azt nem kellett elmagyaráznia, hogy mit jelent a levédés, mert naggyjából tudtam, hogy azt jelenti, hogy nem tud senki a fejedbe látni.
-Luke is egy az ember társaimból?
-Nem ő egy Gyógyító. Ő az aki az ember társaknál nagyobb de a 3 törzsnél kisebb a képessége. Az ereje úgy működik, hogy magába szívja az érzéseidet és át adja a sajátjait. Ez pár másodpercig tart, mert a szervezeted nem képpes befogadni más érzelmeket csak a sajátodat. De mikor elszívja a képességeidet  a fájdalmat, vagy fertőzést is magába szívja. Így gyógyít.-hirtelen nagyon elsajnáltam magamat, hogy lekiabáltam Luke fejét. Szörnyű lehetett érezni a fájdalmamat. Ez túl sok információ volt egyszerre. Túl sok  dolog történt velem ma. Megvertek, majdnem megerőszakoltak, majdnem meghalltam, szerelmet vallottak nekem, lett egy barátom, lehet hogy elveszetettem egy barátod. Hirtelen hihetetlen fárdat lettem, Robin bizonyára észre vette mert ált volna föl, hogy hagy alhasak de megfogtam a kezé, mielött felvett volna, hogy letegyen.
-Maradj!-kérleltem elhaló hangon.
-Örökké!-mondta egyszerűen és tudtam, hogy igaz. És abban a perxben már nem érdekelt semmi, nem akartam, hogy megcsókoljon, nem akartam semmit csak azt, hogy velem legyen és ez teljesült is. Tudtam, hogy bármi történik is mi eggyüt maradunk, bármi történik is mi eggyüt átvészeljük.
-Remélem is, mert szeretlek-suttogam.
-Lesz rá szükség- mondta keserű mosollyal, de abban a pillanatban nem érdekelt, hogy miért olyan keserű a mosolya. El mosolyodtam és már éreztem ahogyan húz be magával az „álom világ” Még  fél álomban megkérdeztem, hogy miért, de nem érdekelt annyira a válasz.
-Mert én is szeretlek.